Mit tegyek, ha nem támogatnak, ellenzik, amit csinálok, amit tervezek? Azaz negatív környezetben élő nők a bőség útján hogyan találják meg az ő ölelő madarukat? :-)

Nehezített a pálya azoknak a nőknek, akiket nem támogat a környezete a törekvéseiben.

Rendszeresen felvetődik itt a hozzászólásokban is, de a személyes találkozásokon is – legyen tréning, konferencia, tanácsadás vagy sima hétköznapi beszélgetés -, hogy mit tegyen egy nő, ha ellenzik, amit csinál és/vagy nem támogatják az elképzeléseit, a terveit, mitöbb: ellenségesek azzal szemben, amit éppen most csinál. És a negativitással, az energiavámpírkodással elképesztően visszahúzzák. Szóba került mindez már többször a GazdagNők különböző rendezvényein, de az internetes odalainkon is.

De van még egy téma, ami érdekes lehet ezúttal is. Amikor van egy jó ötleted, inspíratív állapotba kerülsz, és lelkesen újságolni kezded, amit érzel, gondolsz, amit tervezel… Észrevetted, hogy hányszor sutba mennek az ilyen dolgok? Valójában mi történik?

Elkiabálod a dolgokat – nagy örömödben. Aztán persze nem csodálkozhatsz, hogy nem valósul meg. Például ellopják az ötletedet. Vagy elkezdik kritizálni. Elkezdenek kárálni jó magyar szokás szerint, és megmagyarázzák neked, hogy miért nem sikerülhet. Vagy – ahogy nekem is nemrégen – egyszerűen az arcodba mondják, mélyen a szemed közé nézve: (ez) NEM FOG MENNI (neked..)!

Milyen ez? Olyan, mint egy átok, nem?

És ott állsz – vagy ülsz – megkövülten a saját lelkesedéseddel, elképzeléseiddel, és már nem is tudod, hogy mi-merre-meddig, és mit is akarsz egyáltalán. Vagy elönt a düh, netán a dac, hogy “de akkor is, igenis, megcsinálom”. És innentől kezdve a lazaság helyett elkezdesz szépen görcsölni – könnyed kivitelezés helyett jön a küzdelem, a küszködés.

Tudod mit? Emlékezz a jó öreg magyar mondásra: hallgatni arany. És nagyon válogasd meg, hogy kinek mit, és főleg mikor mondasz el. Ezt én is a saját káromon tanultam meg, és ma már a legdédelgettebb vágyaimat, terveimet embrionális állapotukban soha senkinek nem mondom el – legelőször csak a (felnőtt) lányomnak, de neki is csak egy idő után. Amikor már szavakba tudom jobban önteni, és amikor már tényleg nem bírom magamban tartani. :-)

És aztán ahogy telik az idő, legfeljebb még csak néhány olyan emberrel osztom meg, akikről azt gondolom, illetve akikről az addigiak, a korábbi gyakorlat alapján úgy is tudom, hogy tényleg támogatnak. (Megjegyzem: még itt is tévedhetek, az emberi gyarlóság és esendőség ugyanis szintén végtelen.)

A tréningjeim egyikén rendszeresen alaposan szemügyre vesszük a támogató (női) köreinket. Tudatosítjuk, hogy ki támogat, és ki nem bennünket egy adott témában.

Sosem felejtem el az egyik résztvevőt. Ebben a csoportban már több alkalom volt, és így elég jól ismertük egymást. Amikor kiraktuk a támogatóinkat, ellenzőinket, ő majdnem sírt. Akkor szembesült azzal, amit mi a csoportból mindannyian tudtunk, vagy legalább nagyjából sejtettünk. Hogy a közvetlen környezetétől korántsem kapja meg a támogatást – azoktól, akikhez egyébként folyton megy azokkal az ötleteivel is, hogy nekik mi lenne a jó.

Akkor azt mondtam neki, mint a tréning vezetője, hogy mentálisan védje meg magát. Nem kell elválni, elköltözni, csak tartson távolságot – mentálisan. Nem könnyű, de ez is egy lehetőség. Az ötleteit, az elképzeléseit másokkal ossza meg. Kimondottan csak azokkal, akik támogatják, akik egy követ fújnak vele, akikkel egyfelé húzzák ama bizonyos szekeret.

Sikerre semmit nem lehet vinni ellenséges közegben – vedd körül magadat pozitív, tettrekész, valamilyen cél iránt elkötelezett emberekkel, nőkkel – minél többet legyetek együtt.

Ne engedd meg soha senkinek, hogy aláássa a női önbizalmadat, a hitedet magadban, az okosságodban, a talpraesettségedben, bármiben… Jogod van az álmaidhoz, a vágyaidhoz, és jogod van akár a tévedéseidhez is (csak ne feledd korrigálni őket! ;-))

Emlékszem, milyen sokkoló volt számomra, amikor az egyik könyvben azt a gyakorlatot olvastam, hogy írjam le, ki az a hat ember, akivel a legtöbb időt együtt töltök. És utána az volt a feladat, hogy nézzem meg jól, hogy kik ők – mert ők a JÖVŐM. Bennük tükörként látom a sorsomat, ha mindent úgy hagyok. Akkor annyira megijedtem, hogy azonnal eldöntöttem, ki az, akitől azonnal meg akarok, és meg is fogok szabadulni – szerencsére ez munkakapcsolat volt, így még az egyszerűbb esetek közé tartozott/tartozik az ilyesmi.

Ilyenkor is szem előtt lehet tartani azt az imát, amit már lassan évtizedek óta ismerek, és amelyiknek bölcsessége még mindig erőteljesen hat rám – és ezért is örültem, amikor nemrég ismét eljutott hozzám egy e-mailben. Biztosan ismeritek, de leírom ide:

Uram, adj erőt, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni.

Bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok.

És bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.

Tehát hallgassunk, dédelgessük az álmainkat, és csak támogató szűk körben osszuk meg másokkal, amíg törékeny, még csíra állapotú. És fogadjuk el az előbbi ima éleslátásán túl azt is, hogy lehet, hogy nem a magunk fajtánál találunk igaz(i) megértésre. Ahogy ezen a szintén a neten körbe-körbe vándorló vicces képen.

Kívánom, hogy mindenki találja meg az őt, védőn átölelő madarát – kisegérként is. :-) És elmondhassa: “Barátság – nekünk van.”  Mindenképp bíztatlak arra, hogy hasonlók között legyél.

Teheted ezt akár egy  nagyon különleges női rendezvény: a Bölcs Hold Bőség Kör alkalmával 2011. szeptember 10-én, szombaton délután. Itt találod erről a spirituális együttlétről, aminek az egyik fő témája a negatív környezet, a további részleteket —>>>

http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/delicious_48.png http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/google_48.png http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/facebook_48.png http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/twitter_48.png

Kapcsolódó cikkek

44 Responses to “Mit tegyek, ha nem támogatnak, ellenzik, amit csinálok, amit tervezek? Azaz negatív környezetben élő nők a bőség útján hogyan találják meg az ő ölelő madarukat? :-)”


  • Kedves Ida, most nagyon a szívemből szóltál. Engem sem kimondottan támogat a párom. Ő azt mondja, hogy csinljak amit akarok, de ahhoz általában olyan képet vág, hogy benne van minden létező negativizmus, amit felsoroltál. Kipróbáltam a módszeredet is, csak úgy önkéntelenül, és bevállt. Persze nagyon magányos dolog ez, de valamit valamiért. Előbb utóbb magamhoz vonzom a szükséges társaságot.

  • Mogyorósiné Pécsi Ildikó

    Nekem szerencsém volt ebben a tekintetben, a férjem inkább tolt előre, mintsem gátolt volna – bár igaz, ennek minden felelősségével együtt -mármint az enyémmel. Persze a lelkifurdalás sem elhanyagolható, amit gyakran éreztem, mert nem jutott időm pl. meleg vacsorát főzni a gyermekeimnek, akik ezt még felnőttként is igényelték volna. Mégis azt tudom tanácsolni mindenkinek, időnként muszáj kicsit önzőnek lenni- ha egyáltalán annak lehet nevezni az “önmegvalósítási” folyamaton való fáradozást, aminek pozitív következményeiből aztán az egész család profitál. Pildi

  • Hahh!
    Micsoda szuper téma! Ida, beletaláltál!

    A párom maximálisan támogat, viszont ő a nagyon korrekt sötéten látó énem. Ami abban nyilvánul meg, hogy rákérdez a dolgok azon hátterére, amikkel én alapvető optimizmusom, és néha félelmetes lelkesedésem folyamán sosem gondolnék :)

    Minap épp rosszul is esett egy aggályának megfogalmazása, de gyorsan rájöttem, hogy nem ellenem teszi, hanem értem, mert a szemében mindig ott van a “támogatlak” csillogás :)

    Viszont egy időben nagyon magányos voltam.. Mikor elkezdtem online vállalkozni komolyabban, és alig ismertem valakit. Néha kaptam csomó tanácsot, de sosem passzoltak az éppen aktuális terveimhez, csak amolyan kibic ötletelések voltak.

    Utána jött Péter, akiben azóta sem csalódtam. Neki még nyavajogni is mertem :)
    Én itt a neten találtam meg mindenkit, akivel most együtt tolom-húzom a szekeret, akikkel egy húron pendülök.

    Egyszer próbáltam egy rokonnak elmagyarázni, hogy mivel foglalkozom, de marhára nem érdekelte, úgyhogy akkor és ott le is zártam az efféle próbálkozásokat :)

  • Ma ezen az imádságon fogok gondolkodni. Mert szerintem ez egy nagyon jó képlet arra, hogy rájöjjek bizonyos dolgokra, amiket még most nem látok. Nekem legalábbis ez az érzésem.
    A férjemnek még nem szóltam arról, hogy internet vállalkozáson gondolkodom, mert annyit ért a számitógéphez és az internet világához, mint én az űrsiklóhoz. Ennek ellenére, / Ő magánvállalkozó/ tudom, hogy támogatna az ötletben. De azért még a gondolotat mégcsak dédelgetem saját magamban, nem akarok még róla beszélni senkivel a közelemben álló emberekkel. Mindenhez idő kell, csak félek, hogy elmegy a vonat és aztán csak nézhetek utána.

  • Nekem nincs sajat,elkoltheto penzem.Akkor hogyan foghatnek bele?Mit tehetek?Nagyon-nagyon szeretnek fuggetlen lenni penzugyileg.Akaratom es kitartasom lenne eleg.Tajekozodni szeretnek a lehetosegek felol.Amugy sok-sok szabadidom van,a,gyerekeim mar kirepultek a csaladi feszekbol.Ha tudna valaki komolyan veheto otleteket adni,azt nagyon megkoszonnem.Neha mar ugy erzem,a sajat oreganyamma valtam.S ez igen deprimalo erzes.Udvozlettel:Rozsi.

  • Kedves Rózsi,
    nem igazán értem a kérdésedet? Kapcsolatban élsz, és így nincs saját pénzed? Vagy tartalék pénzed nincsen?

    Kérlek, hogy válaszoljál, mert annak alapján lehet tovább menni a válaszokban.

    ida ***

  • Koszonom a gyors reagalast,valoban kapcsolatban elek.Nyugdijas vagyok,de a parom es az en nyugdijam eppen csak a vegetalasra eleg.Az idom rengeteg,szivesen keresnek egy kis penzt,amivel akar en is gazdalkodhatnek.Errol a honlaprol a lanyomnal olvastam,a Kismama magazinban.Gondoltam,utananezek.Sajnos,a tavmunkat kinalokrol rossz tapasztalatokat szereztem,de azert nem adom fel,tovabb keresek.Igy kotottem ki itt.Udvozlettel:Rozsi.

  • Ida, ismét remekeltél!! Nagyon igaz az első szótól az utolsóig, és én ezt saját, eléggé hosszadalmas és mindvégig keserves tapasztalataim alapján is tudom mondani. Az ember, főleg ha nagycsaládos édesanya (nekem 6 gyermekem van), NAGYON kiszolgáltatott, főleg egzisztenciálisan, és NAGYON függ a férjétől, – ha beismeri, ha nem. Én is nagyon sokszor megkaptam, hogy “amíg én keresek rád is…” és hasonlókat, és Isten nyugosztalja szegény férjemet (3,5 éve özvegy vagyok), de sokkal jobban érzem magam most özvegyen!! Végre csinálhatom, amit mindig is szerettem volna, nem akadályoz, nem kritizál, nem manipulál senki, – nem ócsárolnak, nem veszik el tízpercenként a maradék csöppke hitemet, amit nagy-nehezen újra és újra felépítgettem… Nekem már ez is hatalmas nagy ajándék az élettől! Másfél évtizede foglalkozom mlm-mel, ezen belül több mindennel, – NAGYON SZERETEM CSINÁLNI, főleg az emberi részét, de természetesen magát az egyes üzleteket, termékekkel való foglalkozást is.
    Szóval a lányaim már megtanulták a leckét: előbb az önálló egzisztencia, és csak utána a házasság!
    Mit mondjak: SAJNOS igazuk van, – bár már hallottam olyan drága jó férfiról is, aki hosszú éveken át egy rossz szó nélkül dolgozott a családjára is, de sajnos az ilyen nem túl gyakori.
    Szóval nagyon igazad van, nem szabad előre kikiabálni semmit, főleg nem, ha valamiben még csak most kezdesz, és még nincsenek konkrét terveid, vagy kézzel fogható eredmények.

    Minden hölgytársamnak mielőbbi és minél kevesebb “buktával” járó önálló, saját, jól fizető egzisztenciát kívánok, amiben megtalálhatják önmagukat is, és jól érzik magukat általában is az élet minden területén!

    Sok szeretettel: ANi.

  • Bizonyos szempontból (nagyon) megrázó, Ani, amit írtál… de nem állom meg, hogy ne mondjam el, hogy amikor az ősszel Szegeden előadást tartottam, akkor egy csomó előadótársam, aki sorára várt, szintén bejött, és meghallgattak.

    Bollobás Enikő elmondta, hogy őt sok helyen meg akarják kövezni, amikor elmondja azt a tapasztalatát, hogy azt látja, az ÖZVEGY NŐK KIVIRULNAK, elkezdenek élni. És pont azt mondta el, amit te leírtál nekünk a személyes tapasztalatodból.
    Hogy elkezdenek végre élni, mert végre elkezdhetik.

    Nem is tudom, mit írjak… állnak az ujjaim a billentyűzeten, komolyan…

    Ez az egész annyira a patriarchális társadalmi rendről szól, amiből évezredek óta élünk, de meg fog ez változni, ez biztos. Nem a matriarchátus jön vissza – amiről nincs igazán írott emlék, de vannak nyomai -, szóval egy egyenrangúbb társadalomnak kell jönnie nőnek és férfinak egyaránt (tézis, antitézis, szintézis ugyebár :-)).

    Tóth Olga szociológus, aki a nők elleni erőszakkal is foglalkozott, egy sajtótájékoztatón elmondta, tán egy éve, nagyon megjegyeztem, és mélységesen egyet értek vele: a 20. század a megváltozott női szerepekről szólt, és a jó hír – vagy van, akinek rossz? ;-) -, hogy a 21. század pedig a megváltozott férfi szerepekről fog szólni.

    És akkor majd a nőknek nem az özvegységükben kell kivirulniuk. De ugyanez elmondható sok elvált nőről, vagy választottan egyedül élő nőről (ami még nem jelenti azt, hogy nincs párkapcsolatuk ugye…) – bár akkor majd tán el sem kell válniuk, meg nem kell annyira tudatosan választaniuk az önállóságot, mert partner partnerrel lesz együtt egy párkapcsolatban kölcsönös függésben jó értelemben, és nem alá-fölérendeltségben.

    Én drukkolok ezért – majd a következő generációk! Mi meg addig tesszük, ami a dolgunk – én legalább is igyekszem :-)

    ida***

  • Rozáliának tennék ajánlatot.Tanulás – munka – pénz – élvezet(ebben a sorrendben :) )

    Az a véleményem, hogy mi, mai nők szabadságharcot vívunk, amit leginkább akkor fogunk megnyerni, ha felismerjük, hogy a kiindulópont, a gondok forrása mi magunk vagyunk.Tudom, hogy miről beszélek. Hivatásként kezdtem hálózatépítésbe, de rámtört a “segítő-szindróma” (tényleg így hívják a pszichoterapeuták),- ahol láttam a bajt, felajánlottam a segítséget, aztán kiderült, hogy az emberek általában vadul ragaszkodnak a problémáikhoz, nem véletlenül teremtik meg őket.Az örömhír az, hogy aki változtatni akar, az nagyon rövid idő alatt meg tudja tenni, ha hajlandó segítséget kérni és képes azt elfogadni.

  • Kedves Zsuzsa!Koszonom a reagalasodat kisse ketsegbesett beirasomra.38 evig altalanos iskolai tanarkent mukodtem.Mindig es mindenhool masok/elsosorban gyermekek/segiteset tartottam a legfobb es legkielegitobb feladatomnak.Az en eletem nem a penzkeresesrol szolt,hanem a szolgalatrol.Diplomaosztaskor mi meg eskut tettunk,hogy a nemzet napszamosaikent helyt akarunk allni.Kozben persze a sajat gyermekeinket is neveltuk,tanittattuk es diplomat adtunk a kezukbe.Az mar mas tema,hogy ezzel ok sem tudnak penzt keresni,igy mar mind a ket gyermekem hataron kivul keresi az egzisztenciajates az elheto eletet.Soha nem akartam masok terhere lenni,de a jelen helyzetet eleg kilatastalannak latom.Jo lenne,valoban:egy kis szabadon elkoltheto penz es ezert hajlando vagyok ertelmes munkat is vegezni.Ezert regisztraltattam magam nalatok.Probalkoztam internetes tavmunkaval,de mind piramisjatek volt,az ugynokoskodeshez pedig semmi affinitasom nincs.Udvozlettel:Rozsi.

  • Ezen a honlapon nem adódnak direktben munkaalkalmak, munkalehetőségek – itt elsősorban a nők pénzügyi önismeretének elmélyítése, szemléletformálás a cél, ill. az interaktívitások = pl. a párbeszédek segítségével kapcsolatok is épülhetnek.

    Jó ideje tervezem, de most már el is fogom készíteni azt a menűpontot, aminek ez lesz a címe: Mi ez? és itt leírom önálló oldalon, ahogy a Miért hallgass rám? is van, oly módon, hogy mi is pontosan ennek a honlapnak, a blognak a célja.

    Bőségben áldott napokat mindenkinek! :-)

    Ida ***

  • Huhh, Ida és Többiek, Lányok és Asszonyok… Tegnap volt a 28. házassági évfordulónk, három gyerekünk van, és ahogy ültem az ünnepi asztalnál… háááát, nem biztos, hogy ez az amire vágytam 20 évesen…
    Lehet, hogy hálátlan vagyok, az elmúlt években sok időt tölthettem a gyerekeimmel, nem annyira azért, mert megtehettük, hanem mert itt vidéken nem találtam csak szezonális munkát, és most, hogy MLM üzletet építek, ami révén kezdek talán magamra találni, anyagilag és emberileg is, nem tetszik a családomnak: … mi az, hogy hétvégén elmész itthonról?! … most én akarok a haverokkal chat-elni (én webkonferencián vennék részt)… stb.
    De nem adom fel – tudom, hogy nekik is jobb lesz, ha ÉN is elérem a céljaim!!!
    Nekem is vannak ‘ölelő szárnyú madaraim': az üzlettársaim!!!
    Ida, hálás vagyok ezért az oldalért – NAGYON :)

  • Kristály Rozáliának üzenem, hogy ne adja fel a keresést!
    Nagyon sok olyan üzlet van, ahol csak a pénzedet akarják lehúzni, de valójában segíteni nem tudnak.
    Én találtam egy olyan lehetőséget, ahol nem írnak elő kötelező dolgokat, nem kell tízezrekkel elkezdeni az üzletet, de lehet csinálni, és nem vágják rám az ajtót, hogy köszönöm, nem érdekel.
    Ez egy olyan MLM rendszer, ahol végre kiteljesedhet az ember, javít önbecsülésén, és nem utolsó sorban még az egészségén is.
    Kérem, jelentkezzen a kövötkező e-mail címen, és megmutatom, miről van szó. Elfogadni nem kötelező, csak megmutatnám, hogy én mit találtam.
    Várom jelentkezését Rozáliának! Cím: cenkov.maria@citromail.hu
    Bárki másnak is segítek, aki érdeklődik.
    Valósítsuk meg álmainkat és ezzel mások álmai is megvalósulnak!
    Mindenkinek szép hetet és jó egészséget kívánok!

  • Sziasztok !

    Én is abba a helyzetbe kerültem, hogy 4 gyerekkel/30,25,20,15/ 30 év házasság után, /20 évig azt hittem, hogy az én házasságom a legjobb a világon/választhattam, hogy a magam ura leszek, vagy egy szerelmi háromszögben élek, ahol én vagyok a “szerencsétlen”, megcsalt feleség, és semmibe nincs beleszólásom. Nekem is az MLM segített abban, hogy helyreálljon az önbecsülésem, rendbejöjjön az anyagi helyzetem.”Kivirultam”, megerősödtem, és örömmel segítek másoknak.Amennyiben ti is változtatni akartok az életeteken szívesen megmutatom, hogy hogyan lehet különösebb anyagi befektetés nélkül kimászni a gödörből, és szabad életet élni.Címem: szegnernusi@freemail.hu.

  • Kicsit visszakanyarodnék az alaptémához, azaz a negatív környezethez.
    Hát nekem kijutott belőle bőven, főleg gyerekkoromban.
    A hallgatni arany szabálynál szerintem fontosabb egy pár jó FÜLDUGÓ. :)
    Mert ha nem koncentráltam volna másra, csak a rokonaim nyöszörgésére, bizony lehet hogy már az elmegyógyban lennék, és nem a józan paraszti ész alapján támogató férjem és a tündéri 4 hónapos kislányom társaságában…
    Meg lehet az ilyen embereket hallgatni, egyszer, kétszer, tízszer, százszor, aztán rámegy az ember. Ha jótékonysági intézmény lennék, és látnám értelmét, megtenném, de annyi tervem van, és annyira szeretem az élet szépségeit, hogy sajnos nem fér bele.

  • Az “energiavámpír” nagyon jól kifejezi a lényeget. Igyekezni kell olyanokkal együtt lenni sokat, akik felemelnek Téged! Sajnos én is azt érzem sokszor, hogy addig jó nekem, amíg egyedül vagyok itthon (helyesebben az egyéves kisfiammal), pedig szeretem a férjemet is (a nagyobb gyerekeimről nem is beszélve!!!), de a férjem nekem is teljes mértékben ellenzi, amit csinálok – és minél jobban megy nekem, ő annál jobban ellenzi!!! -, a gyerekek meg egyszerűen megvesznek, ha látják, hogy nagyon dolgozom valamin a számítógépen. Különben tudnak angyaliak is lenni, de ha érzik, hogy elmerülnék mondjuk egy cikk megírásában, akkor egyfolytában ölik egymást…

    Kedves Rózsi, és mindenki, aki hasonló helyzetben van: én is Zsuzsával értek egyet, hogy keress és tanulj, igen, még nyugdíjasként is – én ismerek olyan hölgyet, aki 70 éves kor felett tanulta meg a számítógép használatát, és most 75 évesen internetes üzletet épít! Rózsi, Te már használod az internetet, kutass, és biztosan találsz valami jót! Ne menj bele semmi olyasmibe, ahol a kezdő információkért pénzt kérnek, de komolyan fontold meg egy tisztességes mlm-cég választását. Lányok, asszonyok, ne essetek bele abba a hibába, hogy az mlm-et “piramisépítésnek” meg “ügynökösködésnek” gondoljátok. Aki így beszél, az ma már egyszerűen csak nem elég tájékozott.

    Egyébként ne haragudjatok, de szerintem nem korrekt Ida blogját üzletépítésre használni… Én próbálom nem ezt tenni, bár minden fórumon igyekszem népszerűsíteni azt a gondolatomat, hogy az értékes termékekkel foglalkozó, tisztességes, bejegyzett mlm-céghez nyugodtan lehet csatlakozni, de ezt cégfüggetlenül mondom. Mindenki válassza ki, amelyik szimpatikus neki, de ez a rendszer komolyan alternatívát jelenthet a nőknek. Nem véletlen, hogy az mlm-ezők 83 %-a nő.

    Az mlm már csak azért is jó, mert nagyon jól megoldotta azt a kérdést, hogy igyekezz olyanokkal együtt lenni, akik felemelnek Téged. Az mlm-es szponzorod biztos, hogy támogatni fog, hiszen ez elemi érdeke, és biztos, hogy meg fog dicsérni minden apróságért! És a társaid is így vannak “szocializálva”, úgyhogy ugyanezt fogják tenni, mire Te is ugyanezt fogod tenni, és észrevétlenül mind átestek a “közösen sajnáljuk egymást” szindrómából a “közösen felemeljük egymást” szindrómába.

    És ez az mlm legnagyobb előnye szerintem, ez a személyiségfejlesztés. És akik ezt (még) nem érzik, azok szokták “jó magyar szokás szerint” tapsikolós rendezvényeknek csúfolni az elismerés-esteket. Aki viszont csak egyszer is állt a színpadon megdicsőülve a többiek tapsviharában, pusztán azér, mert elvégezte a munkáját, az tudja, miről beszélek.

    Elnézést, hogy ilyen hosszú voltam… az írói véna, tudjátok… :-)

  • azért, nem azér – elnézést…

  • Kedves Ida!

    Megmondom őszintén, a dühtől síró állapotban kezdtem olvasni ezt a blogbejegyzést.
    Mert éppen akkor csaptam le a telefont legnagyobb támogatómmal, és egyben legnagyobb akadályommal…

    az édesanyámmal.

    Tegnap állásinterjún voltam, amely állást, ha megkapnám, egy számomra igen szimpatikus, testhezálló minden szempontból tanulmányaimhoz és vágyaimhoz illeszkedő tevékenységben vennék aktívan részt.
    Persze jutalékos rendszerben, amihez már volt “szerencsém”.
    Ráadásul a kezdéshez bizonyos – nem túl nagy – befektetés is szükségeltetne.
    Nem szeretném itt részletezni, hisz éppen a blogból tanultam…
    azt, amire már én is százszor és ezerszer rájöttem, hogy NE MONDD EL, HANEM CSINÁLD!!!
    És mindig megbotlom. Mert az édesanyám támogat, méghozzá nem kevés pénzzel, hogy egyáltalán élni tudjunk. Én pedig kötelességemnek érzem (?), hogy a döntéseimben kikérjem a véleményét.

    Erre mit kapok…
    anélkül, hogy végig hallgatna, már mondja is, hogy ez miért nem jó, miért nem igaz, hogy olyan, mint az előző, ami nem jött be, hogy ezért ne és azért ne.
    Ezután pedig jön az, amit fent leírtál. Szóról szóra. Az elbizonytalanodás, a meghátrálás, ami egyenesen oda vezet, hogy valóban …
    na ezt nem mondom tovább, mert a kimondott szónak, de még a végiggondoltnak is ereje van.
    És én ezt már nem akarom!
    Hátat kell fordítanom annak, aki etet?! És ha igaza lesz?! Akkor mit mondok?!
    HOGY NEKEM EBBŐL MÁR MENNYIRE ELEGEM VAN!!!

    Elnézést, hogy így kifakadtam, de érzékeny pillanatban talált rám a téma.

    Klári

  • Sokáig nem értettem, hogy A kis hableány mesében mi a csudának kell a tengeri boszorkának annyi lecövekelt sellő a kertjébe. Most már tudom: belőlük nyerte az erejét, azaz energiavámpír volt a lelkem. Főleg azokat tudta behálózni, akik segítséget kértek tőle.
    Sajnos vannak szülők, akik túl sok horrorfilmet néznek, vagy a Kékfény az életük alapja, és ezt a gyerekeiktől is elvárják. :)
    Ha Edison is hallgatott volna a jóakaróira, talán még mindig gyertyával világítanánk. De nem hallgatott, és milyen jól tette, mert a több ezredik (tízezredik?) kísérletével megalkotta a villanykörtét.
    Szóval kitartó volt és bevetette az összes tudását.

    Klári, vajon az anyukád ismeri annyira a témát (és Téged), mint Te, hogy kompetensen tudjon róla nyilatkozni? Szakmailag hogy áll a dologban?

    És mi a legpesszimistább verzió, ami előfordulhat?

    És ha netán igaza is lesz valamiben, az miért világvége?

    És mi az a visszatartó erő, ami miatt meghallod a szekálását, miért nem tud rólad lepattanni, miért nem tudsz magadra figyelni, a tudásodban bízni?

    Az ERŐ legyen Veletek,
    Timi

  • Mi az a visszatartó erő?! Timi, minket így neveltek!!!

    Igen, ez az, amit már le se mertem írni, mert tiszteletlenségnek érzem legbelül. Hogy velem is így van, mint Klárival. Hogy nem is a férjem a legnagyobb ellenzőm, hanem az édesanyám! És őellene nehezebb “harcolni”, mert a férjem lehet, hogy féltékenységből beszél, de az édesanyám “puszta jóakaratból”! És ez ellen nagyon nehéz fellépni, pláne úgy, hogy ne legyen sértődés. És valószínűleg Klárit is hozzám hasonlóan nevelték az idősebbek tiszteletére stb. Nem lehetünk addig felnőttek, amíg a szüleink élnek, de ugyanakkor ragaszkodunk hozzájuk. Ismerek olyat, akinek fiatalon meghaltak a szülei. Mintha nem is egy világban élnénk, annyira mások az ő problémái.

    Van viszont egy portugál “felsővonalunk”, egy régebbi, tapasztalt tanácsadó. Régebbi, de csak két évvel idősebb, mint én… Ő mondta: őt is visszatartották az ismerősei, a barátai, a szülei. De végül azt mondta: ezek az emberek nem fizetik ki a számláimat, hát ezentúl nem hallgatok rájuk.

    No hát Klárinak nehezebb a dolga, hiszen az ő számláit bizony fizeti (részben) az édesanyja. De ha azt akarja, hogy ebben önállóvá váljon, azt kell mondania: amikor elérem a céljaimat, magam fogom fizetni a számláimat. És ezért csak magamtól fogadok el tanácsot az odavezető úttal kapcsolatban.

    Hajrá, Klári!

  • Edison különben azt mondta: nem kilencezerkilencszázkilencvenkilenc sikertelen kísérlete volt az izzó feltalálása során. Hanem felfedezett kilencezerkilencszázkilencvenkilenc módszert arra, hogy hogyan NEM lehet izzót előállítani.

    Ez már hozzáállás, nem igaz? ;-)

  • Lányok,
    aki még nem tette volna meg, mindenki és azonnal, amint bármilyen pénze jön – még akkor is, amikor másokra szorul, netán adóssága van – a beérkező jövedelméből tegyen félre 10%-ot. És NE nyúljon hozzá – tegye el vésztartaléknak.
    Ha adósságod van netán, akkor úgy fizesd vissza, hogy mégis tudjál tartalékolni vele párhuzamosan – különben sosem tudsz kikeveredni az eladósodásból, ha nem képzel folyamatosan tartalékot anyagilag. Ez adja meg a nehéz időkre az anyagi védettségedet.

    ida ***

  • Ez nagyon jó gondolat, Ida, én is folyton ezt mondom – és ez esetben csinálom is, nem csak mondom :-) Ezt mondtam szombaton is egy panaszkodó barátnőmnek. Mire ő: ha először félrerakok, és a többiből fizetem a számláimat, akkor nem marad elég pénz a számláimra.

    Hm. Erre Te mit mondanál?

    (Én csak bólogattam együttérzően. Pedig a saját tapasztalatom az, hogy ilyen esetben valahonnan az utolsó pillanatban mégiscsak lesz valami pluszbevételem, ami kifizeti a számláimat.)

    (Az én pluszjövedelemhez jutattó munkaajánlatomat persze kapásból elutasítja. Vannak, akiken nem lehet segíteni. A barátság megmaradhat – egy ideig legalábbis -, de már nem próbálok segíteni rajta…)

  • Egyelőre azt írom, amit gondolok, OkosKismama… Az ismerősödnek szűk-ség, szűkösség tudata van, nyilván nem véletlenül alakult ki. És bizalmatlan ennek alapján a jövőben – nem bízik abban, ha kiad, félretesz, akkor is lesz majd valahonnan (persze ha nem tesz érte, ha a gondolkozását is a negatívizmus, a szűk-ség tudata hatja át, akkor elég nehéz is bíznia). Az ilyen fajta – egyébként logikus – rágörcsölések általában nem segítenek, tovább gátolnak.

    Ha nem kezdi el félretenni a bejövő jövedelméből a pénzt azonnal, ha változatlanul nem bízik abban, hogy lesz (a bőség kosarából mindenki meríthet, ugyebár…) akkor ugyanazt az ördögi kört fogja járni végtelenségig – a szűkösségben.

    Egyébként azt látom, hogy a szűk-ség kérdéskörében folyamatosan kell tudni meglépni szinteket – lehet, hogy eleinte filléres-forintos szinteken, később már százezres vagy akár milliós szinteken.
    Ezt az utat járom jómagam is…

    Tudjuk rég – ugye? :-) – segíteni csak azon lehet, aki hagyja – és a nőknek abba kell hagyniuk a folyvást segítést. Magukon segítsünk, magukon változtassunk elsősorban – ez hosszú távon mindenkinek sokkal jobban meghozza a maga gyümölcsét.

    ida ***

  • Nagyon igazad van. És a legnehezebb, hogy logikai úton hogyan cáfoljam, amit mond, amit gondol – hiszen logikus az ő gondolkodásmódja! (Csak épp nem vezet sehová… de a tapasztalatai ezt mutatják neki! És azokkal nagyon nehéz vitázni!)

    És bizony nehéz a Terézanyu szindrómán is túllépni :-) Nem mondhatnám, hogy igazán hiszek az angyalkártyában, de többször egymás után kihozta nekem, hogy a tanácsadói hivatás az én utam, és ezen azért kicsit elgondolkoztam. Most próbálok önfegyelmet tanulni, hogy ne tegyem ezt mindenáron. Tudjátok, mint a repülőn, hogy az oxigénmaszkot először a saját arcodra…

  • OkosKismama, tényleg legyél okos! ;-)
    A tanácsadás alapszabálya, CSAK ANNAK ADUNK TANÁCSOT, AKI KÉRI – a te angyal kártyád PROFI tanácsADÓságot üzen neked, szerintem.

    A tanácsadás nemcsak egy hivatás, de szakma is – meg kell tanulni az alapjait, és nagyon észbe-szívbe vésni ezt a fenti, 1. számú alapvetést (terézanyuságot elfelejteni, lányok, sürgősen :-)).

    ida ***

  • Köszi, megszívelem! :-)))

  • Igen, a nevelés tényleg visszatartó erő. De csak amíg nem használjuk például a szemünket arra, amire rendeltetett, utána már szerintem csak kifogás.
    Mert ha észrevesszük azokat az embereket, akik képesek bőségben élni, már csak egy lépés a kíváncsiság, hogy vajon mi a titkuk?
    Még egy lépés a célkitűzés, hogy ezt én is meg szeretném valósítani, ha neki megy, akkor nekem is fog.
    Aztán kell még némi füldugó, tanulás, önmagunkra hangolódás, cselekvés, akaraterő és kitartás.
    És persze át kell programozni a fejet, hogy egyáltalán nem tiszteletlenség a szülők iránt, ha nem követjük az útmutatásukat (pláne nem olyan témában, amiről fogalmuk sincs) hanem inkább józan paraszti ész.
    Vagy elfogadna valaki például matematika ügyben tanácsot egy testnevelő tanártól? :)

  • Köszönöm a sok reakciót.
    Hazamenve másnap anyukámnak azt bírtam mondani:
    “Anyu! Egyik kezeddel előre löksz, másikkal a hajamnál fogva rántasz vissza.”
    Most úgy áll a helyzet, hogy megkaptam a munkát (szándékosan nem állást mondok, mert idáig volt “állásom”, álltam egy helyben, most pedig már nem akarok “állni”), részt vettem egy tréningen, és innentől “indulj meg”.
    Anyukámmal pedig bölcsen hallgatunk a témáról. Majd ha már felmutattam valamit, elmondom neki, hogy pontosan mi is ez.
    És valóban!
    Mit veszíthetek? Pénzt.
    Mit nyerhetek? Tapasztalatot… ha nem jönne be. (De be fog.)
    Vagy pénzt, önállóságot, önbizalmat, az élményt hogy valami jót teszek a környezetemmel, ha bejön. Márpedig az országban másutt már bejött, akkor nálunk miért ne működne?!

    Szerencsére engem a párom támogat, nincs annyi fenntartása mindennel. Pl. míg én a 8 órás tréningen ültem, addig ő a környéken bóklászott, elfoglalta magát, csak hogy este ne nekem kelljen hazavezetnem a sötétben. :-)

  • Zárszó.

    Az anyukákra talán mégis érdemes hallgatni. Mert úgy tűnik, engem hagytak most cserben a megérzéseim.
    Ennyi rossz dolgot, mint ma már rég tudtam meg egyszerre. A cég, ahova “felvettek” talán nem is igazi. Bár létező, mégis kamu. A szerződésemen szereplő cégjegyzékszám és adószám a nyilvántartásban nem létezik. A korábbi marketingmenedzserek kollektív per indítását tervezik a “cég” ellen. Bár még ők is elismerik, hogy az elképzelés kiváló, akár még működhetne is. Csak hát nem működik. A “cég” mégis folyamatosan veszi föl az új embereket.
    És hát én is beugrottam. Regisztrációs díj – ami elvileg azért volt, hogy biztosan elkezdjünk dolgozni, meg a tréning díja – talán elúszott. Szinte biztos.

    Azt hiszem, meg kell követnem anyukámat.

    De akkor hogyan tovább?!… :(

  • Kedves Klári és a Többiek!

    Hogyan tovább???? Légy kelj fel Klári, rázd meg magad és menj újra neki!
    Az én generációmnak azt tanították (a fentiekben már részletezett : a szülőnek van igaza, ő jobban tudja,mint Te, ezért nem is érdemes próbálkozni… ha nem azt teszed, ai a szüleidnek tetszik, hálátlan gyermek vagy… gondolatokkal egyetemben), hogy ha hibázol, az rossz dolog. Ami messze nem igaz. Legfeljebb egy kicsit kellemetlen. De ha félünk a hibáktól, akkor minden új dolgot már helyből bizonyos szorongással, görcsöléssel indítunk, és ezáltal a kimenetelét a sikerességét kockáztatjuk.
    Ha valami nem sikerül elsőre, állj fel, rázd meg magad és keress egy újabb lehetőséget! Előbb-utób rátalálsz arra, ami örömet is szerez és sikert is biztosít. És ezen az elesek, felállok, nekimegyek, elesek, felállok, nekimegyyek úton az ember önbizalma, önismerete, önbecsülése (ha ezt egy természetes folyamatnak fogjuk fel) megizmosodik.
    Ha cselekvéseinknél ki tudjuk zárni a közvetlen környezetünk ágállását, örök ellenkezését, visszahúzó erejét és egyre sikeresebbek leszünk, ők lesznek azok, akik csak csodálkoznak. És lehet, hogy nem is lesznek képesek elismerni, milyen ügyesek és sikeresek vagyunk. De ez róluk szól és ezzel talán nem nagyon szabad törődni.
    Valahol olvastam, hogy a rossz dolgokat, szokásokat nem lehet úgy megváltoztatni, hogy elhatározom, hogy mostantól nem csinálom őket. Úgy lehet a rossz szokásokat megváltoztatni, ha helyükbe jó szokásokat építünk be a személyiségünkbe, az életünkbe és ezek szép lassan felülírják a rossz szokásokat.
    Azt gondolom, a negatív környezet kizárásával is valami ilyesmi a járható út. Keressünk magunk körül olyan embereket, akik támogatnak (vagy ha nem is támogatnak, de nem húznak vissza) és legyünk szelektív hallásúak azokkal szemben, akik kárállnak.
    Talán érdemes megpróbálni!

  • Kedves Ida!
    Mivel csak nem régen találam rá az oldaladra,most olvastam ezt az írásodat! Hát komolyan úgy éreztem,mintha gyomorba vágtak volna. Egyszerre akartam sírni, és nevetni. (Most inkább kicsit sírok!) Annyira magamra ismertem. Annyi ötletem ment sutba, annyiszor kaptam a “Te meg vagy őrülve? Ez úgysem megy!” kijelentéseket. És többször láttam, hogy az én jó kis ötletemet mások sikerre vitték. Most van egy nagy titkom. Senkinek sem mondtam el. Még a barátnőimnek (akik pedig elég nyitottak minden téren) és a gyerekeimnek sem. Pedig nagyon jó lenne valakitől bátorítást kapni.
    Gondoltam összeírom azt a hat embert. Nincs annyi. A gyerekeim vesznek körül, a férjem, (de őt inkább hagyjuk), egy elég (sőt nagyon) negatív barát, és két barátnő. Ennyi a környezetem. Már,akiknek egyáltalán beszél(het)ek a terveimről, ötleteimről. De ha még őket is kiiktatom, akkor senkim sem marad.
    De azt eldöntöttem, hogy ezt az egy dolgot végigviszem.
    Lehet, hogy nagy durranás lesz. (Nekem már az is nagy dolog, hogy belevágtam, mégha titokban is.)
    Sok sikert mindenkinek az álmaihoz. (Meg nekem is.)

    • Harkai Dezsőné Marika

      Kedves Dóra! Hát én teljessen ilyen helyzetben vagyok, neked semmi sem megy úgysem,mit akarsz? te vagy erre képes, mardj nyukton! A baráti körömről jótt vagy semmit! A családom,hát ők is nagyon érdekes hozzáállást mútatnak! Most kőzel 60 évesen aszt mondom ,már elég had dönsem el én,hogy neem mi a jó! Én i egy megvalósitható,tervemet,dédelgetem,majd ha már bizonyitók,akkor kerűl napvilágra! Az én férjem is sajnos asztmondja,hogy ő tart el,semmihez nincsen nagyon jogom! Ez számomra,nagyon sértő és bosszantó!

  • Dóra,
    lépj tovább a meglévő körön. Nem át (!), hanem túl :-). A meglévőket fogadd el olyannak, amilyenek, de kezdd el mondogatni magadnak, egészen addig, amíg el is nem hiszed, ill. akkor meg még inkább :-): Megtalálom a támogató körömet – olyan új embereket vonzok be az életembe, aki segítenek tovább haladni az utamon.
    Például lehet egy ilyen mondatod, mint ez a fenti. De érezz inkább rá te, hogy mi legyen a saját mondatod, amit magad fogalmazol meg, hm? És ha aggályod van a tekintetben, hogy a régieket elveszíted, akkor ezt is fogalmazd valahogy bele. Az agykontrollosok mondatát is fel lehet használni ilyenkor szerintem: És legyen úgy, ahogy az minden érdekelt félnek jó.
    Mert végül is a körülötted lévő embereknek is jó lesz, ha te változol jó irányba… bár ez okozhat menet közben némi meglepetéseket, de bízzunk abban, hogy jó irányban! (Tudod, amit hiszünk, az megvalósul ;-) – amúgy tényleg.)

    A lényege, hogy legyél megengedő a mondataidban – ezen azt is értem, hogy a pozitívumok irányába úgy fogalmazzál, amit el tudsz hinni.
    Tehát ha most nem hiszed el a jelen idős kijelentést pl.: Olyan emberek vesznek körül, akik támogatnak… akkor jó a fenti megengedős mondat, hogy így fogalmazzak :-)

    Mit szólsz?

    Ida ***

  • Kedves Ida!
    Köszönöm a tanácsot, igyekszem megfogadni. És már elkezdtem dolgozni több irányban is a dolgok megváltoztatásán. Értem ezalatt a szellemi változást (agykontroll, stb,) és több lábon állást. Nagyon örültem, amikor olvastam az írásodat, arról, hogyan álltál több lábon, miután hazajöttél Kanadából. Nem mondom, hogy innen pattant ki az isteni szikra,de nagy megerősítést kaptam. Ugyanis már néhány hete fontolgattam,hogy kellene keresni valamit, amit munka mellett, és a gyerekeim mellett tudok csinálni. Hát úgy néz ki, hogy több dolog is összejön. Köszönet, hogy bele mertem vágni!
    Sok sikert a munkádhoz.
    Köszönöm, hogy válaszoltál.
    Üdvözlettel: Dóra

  • Dóra, szívesen a választ – és magadnak (is :-)) köszönd! Mármint arra gondolok, hiába írok le én is, más is bármit is, ha nincs rá Vevő :-).
    Örülök, hogy segíthetek neked is – drukkolok :-)

    És tényleg köszönd meg magadnak – komolyan mondom. Pár elmormolt mondatocska elismerés magadnak magadban -plö: Dóra, köszönöm, hogy haladsz – csak így tovább, tarts ki, minden jobb lesz, egyre jobb! :-)

    Ida *** soxerivel :-)

  • Nagyon érdekes olvasni mások problémáit, hogy nem vagyok, vagyunk egyedül.Én évekig szenvedtem. Sajnos nagyon rossz családi körülmények között nőttem fel, rengeteg tragédia közepette. Hátatfordítottam az otthonomnak 18 évesen. Évekig nem mentem haza. Azt gondoltam, mindent megold, de csak tovább göngyölítettem problémáimat.Belementem egy rossz házasságba, gyerekkel kötöttek le. 15 hónapos volt a lányom, mikor kinyitotta a párom a bejárati ajtót, hogy menjek melót keresni és addig haza se menjek.Persze szerencsém volt, de megkaptam, hogy nem elég a pénz, amit ajánlottak.A főiskolát buktam, nem tudtam bejárni órákra, persze a párom mindent elkövetett, hogy taccsra tegyen/ a nulla éretségiével, nehogy már képzettebb legyek/Na mindegy. A helyes utamat sajnos nem tudtam kinlóttam állásról állásra, egyiket sem bírtam sokáig, nem nekem valók voltak. Aztán egy ujjabb csapás során találkoztam egy ismeretlen rokonnal, aki megvilágosított merre induljak, milyen alkat vagyok. Szétnéztünk sulik területén. Természetesen a páromnak egy szót sem szóltam. És a célom vállalkozást indítani főállásban a gyes végére. Nagyon rajta vagyok és örülök, hogy a saját utam járhatom. addig megyek, míg ebből a mocsok kiszolgáltatott helyzetből ki nem lépek.

  • Sziasztok Mindenkinek!
    A korulolelo negativ kornyezetrol meselhetnek en is eleget. 8 eve ugy dontottem, hogy nem csinalom tovabb azt az eletet, amit addig: keveset fizeto munka, honaprol-honapra valo megelhetes, de onalosag (ami nem jelent fuggetlenseget viszont. Miert? Mert ahhoz, hgoy a fizetesembol meg tudjak elni, el kellett fogadjam a szuleim altal felajanlott lakast, hogy ne kelljen alberletet fizetni, stb.) Szoval maradjunk abban, hogy “onalosag”… Ami egyben egyedulletet is jelent. Csapongas egyik helyrol a masikra (kulfold-belfold-kulfold-belfold es igy tovabb…). Atmeneti munkak, amik nem felelnek meg a szakkepzettsegemnek (mernok), a tudasomnak, az igenyeimnek. Munkak, aimrol tudom, hgoy tobbre lennek kepes es amiknek nincs jovojuk, v. legalabb is nem biztositjak azt; munka, ami nem adja azt a jo erzest, hogy a napom nem telt el ertelmetlenul. Szoval dontottem.: Akarok egy ferjet, csaladot, gyereket, es akkor biztos megtalalom az elet ertelmet… Hatat forditottam mindennek, ami addig volt, uj eletet akartam kezdeni. (nem eloszor!) Egy szebbet, jobbat. Tele erovel, lelkesedessel, optimizmussal. Es a fiatalsag OSSZES NAIVSAGAVAL!

    8 ev az eletembol, es ha visszanezek ra, csak azt latom, hogy SEMMIT de SEMMIT nem ertem el abbol, amit akartam. Igen, van ferjem, van csaladom es gyerekem. Tevedtem: egyetlen valami JOT, megis csak fel tudomk mutatni az elmult ido soran – a KISLANYOM!

    Feladtam olyasmit, ami akkor nem volt jo, de most 2 kezzel kapnek utana, ha lehetne!

    Fuggetlenseg, munka (meg ha nem is az igazi), penzkereseti lehetoseg, sajat dontesek, a gyerekem nevelese ahogy azt en akarom/jonak latom.

    A ferjem folyton visszahuz, nem akarja, hogy dolgozzak, holott o is csak reszmunkaidoben dolgozik. Nem akar tobbet, neki igy is jo. Hogy hogy? Anyosomek fizetik a gyerekek iskolajat es egyeb nagyobb koltsegeket. Akkor meg minek? Beleugrottam egy olyan hazassagba, amirol MOSTMAR rajottem, hogy nem kellett volna… Miert? Nem konnyu a 2. feleseg szerepe. Es nem konnyu a mostoha anya szerepe. Nem konnyu elfogadni, hogy az en gyerekem nem jelenti azt a ferjem/nek es/ szuleinek, amit az elozo hazassagbol szuletett gyerekek jelentenek, holott az en gyerekemnek is az o fiuk az apja! Nem konnyu elfogadni, hogy azt kovetelik tolem, hogy 100%ban legyek az anyja 2 kamasz gyereknek, akik nem tisztelnek es kozben nezzem, hogy CSEREBE az en gyerekem mindenbol kimarad, mindenrol lemarad… Mondhatnak nekem: “es te meg hiszel a mesekben?” Igen, en hittem. De mar nem tudom tovabb fenntartani a “Terez anya” szerepet. Es mar nem is akarom!

    Negativ kornyezet? A ferjem reggeltol estig azon sir egyutt a 2 kamasz gyerekevel, hogy tanulni kell, hogy ott az iskola es bizony az iskolaban hazi feladatot is adnak! Hogy az milyen szornyu!!! Egesz nap 2 szalmaszalat nem tesz arrebb, de “o rengeteget dolgozik, es lot-fut!”… Maximalisan magamra hagy minden hazi munkaval, kiszolgaltatja magat es a 2 kamasz gyereket.

    Szeretnek dolgozni, de nincs segitsegem, ha a kislany beteg, v. az ovibol haza kene hozni. Egyedul vagyok, de nem ugy, mint egy elvalt, 1 gyereket egyedul nevelo no, hanem nekem meg ott van masik 2 gyerek, akik nem az enyemek, + a ferjem, akiket ki kell szolgalni es anyosomekra nem szamithatok, a ferjemre nem szamithatok. Kerdezhetnetek: es a te szuleid? nos, ok 1500 km tavolbol “nezik”, hogy szenvedek. Betegek, nem szamithatok rajuk. Lassan ok szorulnanak segitsegre…

    Nem az a bajom, hogy nem tudom fizikailag csianalni, amit eddig csinaltam, hanem az, hogy nem kapok elismerest erte, sot!, hogy a gyerekemet ugy kezelik, mintha “fattyu” lenne, pedig nem az, engem pedig mint egy eloskodo cseledet! Hogy erkolcsileg magamra vagyok hagyva. Barmit szeretnek, legyen az akar a ferjem gyerekei erdeke: mindig en vagyok a bunbak, mindig en vagyok az aki teved, mindig en vagyok az, aki nem ert hozza, mindig en vagyok az, akinek be kell hodolnia, mindig en vagyok az, aki hulye es kezeltetnem kene magam… Barmit akarok: kerjek engedelyt, beleegyezest. Mert ugye nem en hozom a penzt a hazhoz!

    Az eleteros, es vidam nobol, aki voltam, egy megtort venasszony lett. Ven. 39 eves vagyok, de ha bele nezek a tukorbe, egy megtort arcot latok. Sajat gyerekem, aki 5 eves, mondja, hogy “anya, miert nem mosolyogsz tobbet?” mar o is eszrevette… En, aki mindig zenet hallgatott, mar evek ota nem kapcsolom be a radiot! Miert? Mert meguntam hallgatni a ferjem ocsarolasat a zenei izlesemrol… En, aki imadott tancolni, mar 8 eve nem megy emberek koze, nemhogy tancolni!

    Szoval most azon vagyok, hogy valtok!
    Igaz, a kornyezet nem fog magatol megvaltozni, a valtozasokat mi magunk kell, hogy letrehozzuk. Es sajat magunkon kell, hogy kezdjuk a sort!

    Szoval eleg a sirasbol, cselekedni kell! Kis lepesekkel, de minden nap, v.mi tobbet!

    Elobb, csak elkezdtem ujra zenet hallgatni, aztan beiratkoztam egy delelotti tornara es most egyeb dolgokban torom a fejem. A sajat labamra akarok allni, mert kepes vagyok ra! Hiszek benne/m es akarom! Azt akarom, hogy a kislanyom lassa az en pozitiv peldamat es ne a csalad tobbi tagjanak sirankozasat! Azt akarom, hogy megtanulja, hogy egyedul is lehet es elsosorban magara kell szamitania. Hogy ne aprozza el az eletet olyasmivel, amiert nem kap cserebe semmit! Tetszett az a pelda, hogy a repulon is elobb magunknak kell feltenni a maszkot es csak utana a gyereknek, mert ha mi elunk, akkor meg tudjuk menteni a gyereket is! es csak igy! Halott anya nem anya. Bocsanat a durva kifejezesert!

    Latom, hogy lepnem kell es fejlodnom. Szellemileg es lelkileg. Hogy nem adhatom fel, es nincs meg vege! Es igen: nem vagyok Terez anya. Nem menthetek meg olyan embereket, akik nem akarjak, hogy meg legyenek mentve. Ok csak magukkal rantanak a melybe es akkor nem ertem el semmit, csak felemesztettem magam, es esetleg en is magammal rantom azt, aki nekem a legfontosabb: a kislannyom! Neki meg ott az egesz elet es nem hagyhatom, hogy oneki is ugyanaz legyen a sorsa, mint a testvereinek, csak azert, mert az apja nem rendelkezik eleg felelosseg tudattal! es mert a nagyszulok ot nem akarjak latni…

    Szoval eloveszem a tukrot es megkeresem benne az igazi enem! Azt, aki igazan vagyok es nem azt, akive valtam, mert masok ilyennek akartak, vagy mert hagytam magam… Igen. hagytam magam. Tudom, hogy hibaztam, es tanulni akarok belole. Nem akarom a felelosseget atharitanni masra. Elvegre a problemat nem az oldja meg. Batornak kell lenni ahhoz, hogy szembenezzunk a sajat hibankkal es okosnak kell lenni, hogy tanuljunk belole. Nem szabad a fejunket a homokba tenni. Nem vagyunk mar kisgyerekek: “hogy amit nem latok az nincs…” Mert attol, hogy nem akarom latni, meg ott van! es merni kell szembenezni vele es tanulni belole! Es merni kell lepni, odebb allni, elengedni, ujra kezdeni. En mar sokszor ujra kezdtem, es ha akkor sikerult talpra allni, akkor miert ne sikerulne most is???

    Hajra!
    Nok, ne adjatok fel, mert mindig van egy holnap!
    Puszi mindenkinek,
    Erika

  • Erika hozzászólása nagyon szíven ütött. Szívesen leveleznék vele, ha neki is kedve lenne hozzá, majdnem egyidősek is vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy sok közös témánk lenne.

  • Kedves Marcsi,
    orulok, hogy jelentkeztel! Udvozlegy a hajon! ;)
    Nos, szivesen varom masok hozzaszolasat, tanacsat, akar kritikat is, itt a web-en, vagy privatban: etworld1@yahoo.com

    Koszonom, hogy meghallgattatok!

    Sok sikert mindenkinek es batorsagot az onmegvalositashoz! Nem szabad feladni, lanyok!
    Puszi,
    Erika

  • A kritizálóknak valójában nem azzal a személlyel van gondjuk, akit kritizálnak, hanem saját magukkal, ugyanis nem szeretik magukat, és ezt az érzést vetítik rá a környezetükben élő emberekre. Nem érdemes odafigyelni rájuk, amúgy sem szándékosan gonoszságból teszik ezt, hanem a neveltetésükből adódóan. Valódi gonosz, rossz szándékú ember kevés van, a legtöbben egyszerűen csak félnek. Ha viszont a környezetedben túl sok ilyen negatív beállítottságú ember van, akkor viszont már veled is gondok vannak: a környezetedben levő emberek ugyanis tükrök, akik azt mutatják meg, hogy benned mi van, és ha negatív visszahúzó a környezet, akkor valószínűleg a tudatalattidban neked is vannak negatív programok, amelyeket öntudatlanul kisugárzol a világba. Ezt a sugárzást felfogja a többi ember is, és aszerint bánnak majd veled. A megoldás ilyenkor nem az, hogy a többieket változtatod meg, hanem saját magadat. Ez már az önismeret része, ami viszont a célkitűzéshez elengedhetetlen folyamat.

  • “Ki az a hat ember, akivel a legtöbb időt együtt töltök? És nézzem meg jól, hogy kik ők – mert ők a JÖVŐM. Bennük tükörként látom a sorsomat, ha mindent úgy hagyok.”

    ENNEK AZ AGYMŰKÖDÉSBEN TUDOMÁNYOSAN VIZSGÁLT ALAPJA IS VAN ÁM!

    Végeztek egy tudományos kísérletet majmokon. Egy majomra agyszondát kapcsoltak, miközben evett, és felkapott egy diót, így megfigyelhették, hogy melyik agyrésze aktív a tevékenység végzése közben. Aztán szünetet tartottak a kísérletben, de a majmon rajta maradt az agyszonda, mialatt az egyik kutató is felkapott egy diót. A majom ezt látta, és ugyanazon agyrésze kezdett el működni, amint amelyik a kutatónak – csakhogy ő ezúttal csupán NÉZTE, nem csinálta a tevékenységet. A magyarázat: az agyunkban működnek úgynevezett tükör neuronok, amelyek leképezik az általunk látottakat és beégetik az agysejtjeinkbe… (forrás: Dawson Church: Génjeink csodája c. könyv)

    Lefordítva a témához: minél többet látsz félni és negatívan viselkedni másokat, annál többet fogsz félni és negatívan viselkedni Te is, mert a tükör neuronjaid az agyadban gonosz tréfát űznek veled. Hacsak nem vagy elég tudatos és nem véded ki ezeket a hatásokat…

    Egyébként én azóta írtam egy összefoglalót arról, hogy hogyan éltem túl (hogyan lehet túlélni személyiségtől függően) a negatív környezetet…

  • Szia Ida!

    Az elmúlt másfél évem alatt ismét ösztönösen (mint írtam Neked a pénzügyi nehézségekből való kilábalás megoldásánál – ott is józan paraszti ésszel láttam hozzá)- a jónak érzett irányt választottam. Magánéletemben kevés emberrel találkozom, és igyekeztem az “energiavámpírokat” kizárni a köreimből. Sikerült. Amióta ezt megtettem, megmondom őszintén sokkal jobban érzem magam. A környezetem ugyan felháborodott, hogy miért teszem ezt. Én csak annyit kérdeztem vissza ekkor, ha én is ezt tenném Veled mit szólnál hozzá? Bizony ez a paradigma váltás magával hozta, hogy a szokottnál jobban bezárultam és nem tudnak a terveimről – mert vannak. Mivel a munkámban és a magánéletemben is megszűrtem, a jövőben kivel kívánok kommunikálni és együttműködni, nem sokat árulok el ezekből.
    Érezni lehet nyugalmat, mióta megléptem. Nem kell félni megtenni, mert ezek letisztázása után sokkal jobban megy minden – nm azzal foglalkozom, hogy más mit mond, hanem teszem, amit jónak látok magamra nézve.
    Van erre egy nagyon egyszerű mondás: ha magamat eltartom, és magam után eltakarítok, ugyan ne más mondja meg, hogy mit tegyek!

Jelenleg nem tudsz hozzászólni.