Késői konty odalett (eddig elbeszéletlen női pénz történet)

idos-no-kertben-nevet-898470_happy_older_womanElképesztő, addig ki nem mondott, le nem írt, azaz elbeszéletlen női pénz történeteket tudok meg időnként, amikor számomra ismeretlen nők e-mailben megkeresnek. Élet írta novellák kerekedhetnének belőlük. Ez az alábbi is így született – a nő anyagi függőségéről, ill. “anyagi alsóbbrendűségéről”. Valamennyi nő tanulására, okulására teszem közzé.

Várom véleményeteket a hozzászólásokban.

Chi*** Csapó Ida: Késői konty odalett

Drága barátnőm!

Kérdeztél, és úgy látom a legjobb, ha az egyszerűség kedvéért ideírom házasságom történetéből azokat a mozzanatokat, amelyek a nő anyagi függőségéről, ill. “anyagi alsóbbrendűségéről” szólnak.

Csak a saját konkrét, “történeti” adataim léteznek – 5 pontba szedtem ezeket -, általános javítási ötleteim nincsenek, csupán a saját kényszermegoldási lehetőségeim.

1.
Miután 1975-ben megszültem első gyermekünket és még a teljes fizetéssel járó szülési szabadságot töltöttem, azokban a hónapokban figyelmeztetett értelmiségi és higiéniában, textíliákban igényes édesanyám, hogy mielőbb vásároljak csecsemőholmikat, mert miután csak a 3 éves korig szóló GYES csekély összege lesz a jövedelmem, a nagyon igénytelen, parasztszármazású férjem megtilthatja a szerinte fölösleges ilynemű kiadásokat. Nyilván volt édesanyámnak ilynemű megfigyelése más házasságokban. Én akkor gyorsan követtem tanácsát, és azért-e vagy sem, de szerencsére férjem részéről nem merült föl később ellenkezés, ha az 1-3. gyereknek vásároltam bármit. (Folyamatosan otthon maradtam 9 évig GYESen a 3 gyerekkel.) Általában takarékosnak, pénzzel bánni tudónak ismert el.

Kérésére megnövesztettem, hosszú copfba befontam, és kontyba kötöttem a hajamat. Ilyen parasztosan szerette, és én nem ellenkeztem – a néprajzos anyámmal már kislányként sokat jártam vidékre, és tetszett a nénikék viselete. Hát nekem is lett ilyen.


2.
Aktív és nyugdíjas éveinket is máig kíséri az a tény, hogy pár hónapos kivételtől eltekintve a csupán szakközépiskolát végzett, de mindig csak fizikaiként alkalmazott gyári szakmunkás férjem havi jövedelme volt nagyobb, mint az enyém, aki egyetemet végeztem, doktorátust és kandidátusságot szereztem, szakterületemen ténykedve. Itt persze nemcsak a nemek különbsége a dolog alapja, hanem a munkások túlpártolása.
Fodrászhoz sosem jártam, otthon kezeltem a hajamat.

3.
Házasságunk elején (1974-1982), amíg édesanyámmal laktunk együtt, erős feszültség alakult ki anyós és vő közt. De férjem és köztem is.

Sokat nyeltem, mert bár nem annyit, amennyit vőlegényként ígért, és nem annyit, amennyit megtehetett volna, de sokat teljesített a háztartásban. Engem a gyerekek nagyon lekötöttek, sok szoptatás, sok fejés, minden nagy műgonddal, és a kedvére való hosszú hajamat, a szokásos fonással, kontyba kötött frizurával is mindig megcsináltam.

Ki voltam szolgáltatva férjemnek, hogy működjön a kis háztartás, a háromgyerekes család.

Időnként (már akkor és később is) dühöngő hangulataiban azt mondta, hogy elmegy, kiszáll ebből a családból. Kénytelen voltam tartóztatni. Vele együtt szégyenletesnek találtam volna a válást.

Miután sikerült önálló lakásba költöznünk, csak kicsit javult férjem hangulata. Akkoriban értem arra  fokra, hogy gyerekeket és háztartást egyedül is el tudtam volna látni. Otthon voltam még további két évig. Akkor fordult meg a fejemben, hogy milyen felszabadulás lenne, ha legközelebb, amikor azt mondja, hogy elmegy, azt mondanám, hogy menj csak, elvagyok magam is. De hamar rájöttem: és a akkor ki keres pénzt? A GYES kevés.

A tartásdíj nem jutott eszembe…
És nyeltem tovább évtizedekig.
Mert anyagilag ki voltam szolgáltatva.

4.
Majd az 1990-es évek vége felé megint oly rossz hangulatai voltak, hogy arra gondoltam, legközelebb elengedem, ha menni akar. Akkor már újra kerestem pénzt, a gyerekek tartása sem volt olyan gond. De megint meg kellett gondolnom: saját lakásunk a kettőnk nevén van. Fele az övé. Ha elküldöm, ki kell fizetnem neki 6 milliót. Talán 1 millió félretett pénzem volt, az is az egész családnak szánva. Ki vagyok szolgáltatva anyagilag! – döbbentem rá újra. Megint csak csöndben maradtam. Pár napig azzal áltattam-nyugtattam magam, hogy külföldi barátnőmtől talán kaphatnék pénzt, de aztán túltettem magam a dolgon és visszafogtam magam.
A hajam egyre őszült, és egyre inkább untam a megszokott, ódivatú frizurámat.

5.
Végül az utolsó (remélem tényleg az utolsó) krízis e téren 2006-ban következett be. Korábbi jóslatok arra utaltak, hogy férjem nem lesz hosszú életű, és nekem lesz egy második férjem, igazában ez éltetett már kb. 1980 óta.
Csendben vártam, mikor hal meg.
2006-ban már 66 éves volt. Előkészítette a sírhelyét.

Én meg kerestem és találtam magamnak egy második férjjelöltet. Nagy plátói szerelemre gyúltam.

Eközben jött sok év után újra egy nagy dührohama a férjemnek és megint mondta, hogy váljunk el. Akkor a “jelölt” iránti szerelmem annyira erősített, hogy odavágtam: jó! Erre ő kimondta: de a lakás fele az enyém. Én hirtelen odavágtam: kifizetem. Persze fogalmam sem volt, hogy miből. Ezek után azonban megnyugodott és nem is kérdezte, hogy miből fizetem ki.

Pár nap múlva rájöttem, hogy hiszen édesanyámtól örökölhető és téliesíthető nyaralóm csak az enyém. Simán odaköltözhetnék és otthagynám őt a lakásban, nem kellene fizetnem!
De erre nem került sor.

Kaptam olyan jelzéseket, hogy lelkileg vissza kell térnem hozzá és halála előtt mellette lenni, erősíteni az erős lelkemmel.
Most építjük a harmóniát. Nem téma a függőség…
És állítólag 2. férjem nem is lesz, csak lelki társam. Bizony az is elkel.

Ennyi lenne!
Puszi,
Rozália

Utóirat: Egy hete levágattam a hajamat, most félhosszú, egyenes – én kedvelem, ő meg nem szólt semmit. Ha jössz a nyáron a nyaralómba, majd meglátod! Várlak…

Tégy meg mindent magadért – azért, hogy elkerüld a női anyagi függőséget,  ill. “anyagi alsóbbrendűséget”, amiről ez a fenti novella is szólt.

Megüresedett néhány hely a napokban indult online kurzusunkon pár visszamondás miatt – tehát adj lehetőséget magadnak, hogy biztonságos női térben, jelszóval védett felületen fejleszthesd női pénzügyi önismeretedet és pénzügyi intelligenciádat.

Olvasd el a KincsTárról a részletes tájékoztatót, vagy ha ismered görgess a végére, és jelentkezz minél előbb, hogy mihamarabb be tudj kapcsolódni az online kurzusba –>>>

http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/delicious_48.png http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/google_48.png http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/facebook_48.png http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/twitter_48.png

Kapcsolódó cikkek

19 Responses to “Késői konty odalett (eddig elbeszéletlen női pénz történet)”


  • mintha látnám,hallanám Rozáliát…, ismerem…, ismerek másik sok Rozáliát…
    Nemcsak a kevés fizetés miatt volt kiszolgáltatva: a gyerekekért ő mindent megtett volna, nem akarta volna elhagyni őket.., míg a férje igen..

    szóval a gazdagság-szegénység ilyen téren is különböző: ő végig gazdag is lehetett, nem írja, lelkiekben, szeretetben, a gyerekek által…, vajon így volt-e? megérte -e?
    jó volt olvasni…,tanulságos..

  • Kedves Rozalia,
    a szivem megszakadt az irasodat olvasva.
    Leginkabbis azert hogy hogyan sikerult ilyen rosszul ferjet valasztani.
    A szerzett hazassagok kora reg lejart, es nem olvastam hogy valami kenyszerito korulmeny allt volna fenn, mint pl. baba aki utban volt vagy ilyesmi.
    De ugy tunt nekem, te magad igen erosen kenyszeriteted magad a benne maradasra.
    Hosiesen felnevelted a gyermekeidet. Nagyon csodallak erte.
    A ferjed mellett is hoseisen kitartottal.
    En sem vagyok a valas hive.

    DE, ami az anyagi fuggoseget illeti, nekem egyaltalan nem tunik indolkoltnak, hogy egy ilyen intelligens no, ilyen magas iskolazottsagggal ne lett volna kepes a maga labara allni, ha ugy dont hogy elkoltozik a ferjetol. ( a valasban nem hiszek, de pl. valsztasok ele allitani a ferfit es pl azt mondani, vagy abbahagyod az ivast, vagy en elkoltozom, nem rossz otlet szerintem, bar ez nem a te eseted, )
    Miert ne lettel volna kepes egy olyan munkat talalni, a te szorgalmaddal ( lasd akar az 1 millio Ft megtakaritas is, fantasztikus, nagyon keves no kepes ilyesmire, ), amibol el tudtad volna tartani a gyermekeidet, es amikor ok is elkezdenek dolgozni ok is be tudtak volna segiteni?

    A ferjednek viszont szerintem igy csak a te szavaid alapjan komoly onbizalom problemai lehettek.
    Nem konnyu egy ferfinak megemszteni ha a felesege magasabb iskolazottsagu.
    Abszolute nem ertek vele egyet hogy igy van, de sokszor lattam mar ezt a felallast.
    A konty maniajat is en egy ilyen sikertelen kontrollalasi kiserletnek latom. Ha masnak nem is legalabb a hajadnak, ugy gondolta, o parancsol. Ha mar azt nem tudta megakadalyozni, hogy tobb iskolat vegezz mint o.
    Amugy azt azert erdekes lenne tudni, hogy az osszes tanulmanyodat az elott fejezted e be mielott osszehazasodtatok, vagy volt olyan kepzes amit GYES alatt, gyerekek mellett.

    Azt hogy a szocializmus alatt kit hogy fizettek, en nem is igazan ertem, hogy hoztuk ide ebbe a nok/ femminizmus/ nok elnyomasa temaba. Hiszen a szocializmus alatt aztan tenyleg az volt az egyik fo alapelv hogy nem szabad kulonbseget tenni, a noi es ferfi munkakorok kozott. Azert azt megjegyeznem, hogy meg a szocializmus se tudta a ferfiakat arra ravenni, hogy ovobacsinak, vagy apolonak, vagy titkarnak menjenek tomegevel. Es nem sok kombajn, traktoros not ismertem eletem soran. A szocializmus ugy ahogy van emberi leny ellenes, genderre valo tekintet nelkul.

    De folyamatosan Ida jar az eszemben. O egy abszolu pelda arra hogy lehet egyedul is.
    Egyedul nevelte fel a lanyat, kicsi koratol fogva. Hihetetlen energiaval, kreativitassal, es nezd meg hol tart.
    Akarhogy is bant vele a ferje annak idejen, nem sikerult az Ida eleterejet elnyomnia.
    Es a te soraidbol is az tunt nekem ki, hogy te is egy hasonlo kaliberu holgyemeny lehetsz,
    csak te engedted a ferjednek, hogy “elnyomjon”. Ezt persze nem azert irom, mert egyetertek azzal ha egy ferj nem tisztelettel es szeretettel banik a felesegevel, sot. Hanem azert mert en valahol ugy erzem van amikor mi nok ugymond “ megengedjuk “ a ferfinak hogy ugy banjon velunk ami nekunk nem jo.
    De ketton all a vasar.MINDIG.
    Ha egy kapcsolat elejetol fogva arra epult, hogy az egyik fel iranyitsa, kontrollalja a kapcsolatot, a kapcsolat ebben a hatalom modban fog mukodni. Ha valaki nem akar igy elni, az elejen kell mashogy kezdeni. Ha meg az elejen a szerelem vaksaga miatt ez nem derul ki, akkor sincs minden veszve, szerintem lehet a kapcsolaton javitani. De mindket fel belegyezese kell a valtozashoz.
    Nekem ugy tunik a te ferjed is a valtozas utjara lepett, es te is ugy tunik valahogy megbekeltel.
    Azert azt jo lenne tudni, mennyi boldogsag jutott neked ebben a hazassagban?
    De meg nem keso, lehet most jon az aranykor. Es a megbocsatasra sincs soha keso.
    En ugy gondolom ha ilyen sokaig kitartottal a ferjed mellett, a megbocsatas is menni fog.
    Es nem vagyok benne biztos, hogy csak neked van mit megbocsatni. De ezt te tudod.

    Szoval osszefoglalva, ahogy Ida mar tudja, en nem vagyok a femminizmus hive, azon tul hogy fontos volt a noknek a szavazasi jog, es a munkahelyen az azonos munkakorert jaro azonos fizetes.

    De en nem szeretek polusokban gondolkodni: mint no ferfi, heteroszexualis-homoszexualis,
    feher-fekete, felnott-gyerek, oreg-fiatal.
    Szerintem, mi mind emberi lenyek vagyunk, attol fuggetlenul mi a nemunk, nemzetisegunk, borunk szine, mi a szexualis iranyultsagunk stb. Es mint emberi lenyeknek kellene jogunk legyen arra hogy a tobbi emberi lenyek akikkel korulvesszuk magunkat tisztelettel es szeretettel banjanak velunk. Es ez persze kolcsonos kellene legyen.

  • Kedves Ida!
    Nagyon tanulságos történet. Bár csak korábban jött volna. Én 15 évig voltam itthon a gyerekekkel, és most sem hivatalos helyen találtam állást. Nem keresek rosszul, de az anyagi függetlenséghez kevés a pénzem. Keresem a kiegészítő lehetőségeket. Az itthon töltött időt tanulással töltöttem, (hiába?). Most megint iskolapadba ülök, újabb, 3. szakmát tanulni; hátha azzal majd több szerencsém lesz.
    Apró eredmény, hogy már be tudom úgy osztani a havi keresetünket, hogy hó végén sincs túl nagy gond. Azt gondolom, ez manapság azért már valami.
    És közben próbálok minél többet profitálni az itt olvasottakból.
    Köszönet érte!

  • Kedves Ida!

    Érdekes, s tanulságos történet. Az én életem története pont az ellenkezője.
    Falun nőttem fel, ahol már 18 évesen “vénlánynak” számítottam. 21 évesen hozzámentem egy férfihez, akit nem szerettem szerelemmel. Közösen felépítettünk egy házat szültem két fiút.
    Amikor a fiatalabb fiam betöltötte a 3. életévét visszamentem dolgozni. Fura dolgokat produkál az élet. Beleszerettem a főnökömbe, s pont ebben az időben a férjem is belszeretett egy másik nőbe, aki nagyon energikus, s számító volt. Gazdag férfi a láthatáron, ütötte is vasat, míg meleg volt, ergo: elváltunk.

    Egyedül, önállóan két gyerekkel. A mindennapi megélhetés a küszködés sok mindent kihozott belőlem. Mármint munka terén, olyan dolgokat tudtam véghezvinni, amelyeket még én sem gondoltam saját magamról. Felneveltem Őket, tisztességes emberekké váltak, én közben tanultam, ittam magamba az újat. Elvégeztem két főiskolát, s tanultam, tanultam…

    Kérdés: most melyik a jobb: önállóan élni, megtanulni oly dolgokat, amelyeket egyébként nem tanulnánk meg, vagy tűrni. Én nem tűrtem, igaz hozzá is segítettek e döntéshez.

    Nem mondom azt, hogy mindent tudok, mert bizony a női önismeretei tréning nekem is jót tenne, a pénzt is meg kellene tanulnom jobban beosztani stb…., de nem hiszem, hogy élnék olyan házasságban ahol megaláznak, és tűrnöm kellene.

    Pl. nagy váltás volt, fejlesztő-pedagógusi munka után az üzletkötés. Ma már nagyon szeretem, s szívesen csinálom. Igaz volt amikor megkérdezték, hogy mit keresek e területen ilyen habitussal, és szociális érzékenységgel. Azt válaszoltam, hogy e területen pont szociális érzékeny ember tud azonosulni az ügyféllel.
    Bocsánat eltértem a témától.

    Szóval: egyetértek a hajvágással és a nyaralób ais szívesen elmegyek látogatóba.:))))

    Mária

  • Molnárné Komáromi Eszter

    Én Máriával értek egyet. Nem kell tűrni! Nehéz helyzetekben mindig van valaki,akire számíthatunk akár lelkileg,akár anyagilag. Másrészt: azt mondják, az ember akkor képes változtatni, amikor már “istenigazából” rossz neki a helyzet, amiben van. A sógórnőm van hasonló helyzetben, de teljesen más okok miatt és a családjával szembeni hozzáállásán kellene változtatnia, de nem képes. Én sajnálom őt, de azzal semmire sem megy; neki kell elhatároznia és kezébe venni az életét!!! Ha döntött a változtatás mellett valaki, akkor lehet egy embernek segíteni. Ajánlom “A NŐ” c. könyvet azoknak, akik úgy érzik, hogy túl sok teher nehezedik rájuk a házasságukban és változtatni szeretnének, de nem tudják hogyan. Nem szabad félni; olyan még nem volt, hogy sehogyse lett volna- szokta mondani nagymamám-. Bátorság, kitartás és ránk találnak azok, akiktől segítséget kaphatunk. Szép napot mindenkinek!

  • répás mihály imréné

    Kedves Ida .Sajnos mindenkinek van élet története miota eszemet tudom aota dolgozom 6 gyermeket neveltem a gyermekeim az egyik 30. 23 20 18 14 fiuk van 27éves lányom becsületel szocpol nélkül épitetünk sajnos a 18éve fogyatékos tartosan beteg fiu kébzeld a lányom a korházban hagyta a lányát 7.nek azt is én nevelem 6hónapos beanyaroza az életünkrt pézünk kevés sok a tartozásunk jelzálog stb közben vállalkozó letem 1993ban másodállásban fiam hogy beteg lett ápolásin gyesen stb most fogják nyugdijazni ebben az idöszakban is az ember mindig a falban ütközik a kislánynak gyámja vagyok 20000ft kapok utáa a vállalkozásom utján amit kerestem mindent felélünk 7emberke lakik a lakásunkban és ennyi ember szeszéjeit nehéz eltürni 2nagyobik fiuk most keztek dolgozni kicsitjobb de nem igazán mert anyagilag segitenek de visszakérik sajnos a nagyobik fiam apja 18évesen meghalt honvédség berkei között 1979 pajzs2 hadgakorlaton azota az életem kritikos csöbörben vödörben esek de gyerekeimet felneveltem erre büszke vagyok lakásom vn is meg nem is a banké mig ki nem fizetem ne haragudj hogy panaszkodom ez az élet egyikünknek másiknak nem vállakozásom most már 0 kislánytol nehezem üzöm 20százalékban megy üdv répásné margit

  • Nagyon megrendített a történet,hisz magam is átéltem hasonlót.Mindig óvónő szerettem volna lenne,ami hálaaz Istennek sikerült is.Mindig azt kaptam a fejemre,hogy az én pénzem csak borravaló.Elváltam,ami nem hozott megoldást,hisz közös lakásba maradtunk.Ez 97-ben történt.Én feladtam a hivatásomat és váltottam,mert azt hittem,hogy jobb lesz.Az életem azóta is káosz,mert nem mertem vállalni önmagam.Mára már megerősödtem annyira,hogy nem érdekel,hogy mit gondol.Sajnos elvesztettem a munkámat,így továbbra sem tudok lépni.Lélekben megerősödtem,így reménykedve várom,hogy újra dolgozzhassak.Bár korábban lehehett volna alkalmam ehhez hasonló cikkeket olvasni,vagy ehhez hasonló segítséget kapni.De sohasem késő!maradok hűséges olvasód! Ili

  • Hasonló az élettörténetem, kis különbségekkel.
    Nálam 6 gyerek lett, ebből 1 gyönyörű nagyfiam sajnos 10 éve tragikus körülmények között meghalt, – 4 éve követte őt az 50 éves férjem (rák, itthon ápoltuk végig a gyerekekkel), – mikor meghalt, itt maradtam betű szerint a semmire, mert én “csak anya és feleség” “mertem” lenni 15 éven át. Hiába volt a gyerekek előtt és között 14 év munkaviszonyom, 55 éves fejemmel elég érdekes a helyzetem.
    Még jó, hogy 15 éve, kicsi gyerekek mellett ösztönösen kezdtem el mlm-ezni, – mára kicsit kinőtte már magát a dolog nálam, több mindennel is foglalkozom, de nem “túl sok mindennel”, csak ami közel áll a személyiségemhez és szívesen csinálom.
    Pénzem még nincs belőle (férjem mellett elég nehéz lett volna bármit is csinálnom, mert sajnos ott tett keresztbe, ahol nem szégyellte, – nagyon félt, hogy otthagyom a gyerekekkel , – jogos félelme volt!), na szóval most magam ura vagyok. Legkisebb gyerekem 19. éves, legnagyobb 32.-ben van, ő most Németországban dolgozik, a többivel még itthon vagyok, de mind tanul tovább.
    Egyelőre jórészt csak átmeneti szociális segélyekből “élünk”, – de nem adom fel, tanulok, képzem magam, minden, valóban színvonalas üzleti blogoldalon fent vagyok (pl. itt is :) ), igyekszem napra kész lenni minden üzletben, amit csinálok, és nagyon szeretek kommunikálni, segíteni, tovább adni, amit tudok.

    Nagyon bízom benne, már közel a cél: egy normális, stabil, SAJÁT egzisztencia!! :)

    Üdv.: ANi.

  • Egyetértek az előttem szólókkal, egyébként minden helyzetben lehetünk függetlenek, úgy ahogy a történet írója is megtette a végén. Együtt van a férjéval, de még is önálló és független. Valahol itt tartok én is. A nyaralóba én is szívesen elmennék.

  • Kedves Mindenki!

    Szép dolog a függetlenség, anyagilag mindenképpen. Az is igaz, hogy a “tűrés” nem biztos, hogy hosszútávon megoldja a dolgokat. De:

    1. figyelembe kellene venni, hogy ez a fene nagy női függetlenségi öntudat Magyarországon inkább a 90-es évek terméke. Rozália ettől lényegesen korábban került ebbe a szomorú helyzetbe, egészen más társadalmi körülmények, szokások és elvárások közepette.
    2. nemcsak az időszak, hanem az “élettere” miatt is nehéz volt Rozália helyzete. Meggyökeresedett szokások kötötték gúzsba, emlékeztek még, hogyan fogalmazott? “Időnként (már akkor és később is) dühöngő hangulataiban azt mondta, hogy elmegy, kiszáll ebből a családból. Kénytelen voltam tartóztatni. Vele együtt szégyenletesnek találtam volna a válást.” (Az utolsó mondat itt a lényeg!)
    3. Ma már ezek a dolgok persze máshogy vannak. Azt azonban nem mondanám, hogy egészen máshogy. Még mindig működnek olyan társadalmi beidegződések, amelyek szerint a kenyérkeresőnek a férfinak kell lennie egy családban, meg hogy egy gyereknek három éves koráig az anyja mellett a helye, ellenben ha az anyuka otthon marad, akkor ő semmi hasznosat nem tesz a családért, “csak kenyérpusztító”, stb.

    Ezért csak annyit kérek, ne mondjunk könnyen ítéletet Rozáliáról, ne mondjuk ki olyan könnyen, hogy mi mit tettünk volna a helyében. Nem voltunk az ő helyében. Csak azt tudjuk elmondani, hogy mi valószínűleg mit tennénk hasonló helyzetben. De ez csak hasonló helyzet lehet, mert a mi családunk más, a mi párunk nem olyan, mint az övé, esetleg számíthatunk valakinek a segítségére, míg ő úgy érezte, hogy nem, stb.

    Tény, a magam tapasztalata szintén arra tanított, hogy vágjunk bele, aztán majd menet közben kialakul. De ez csak a részletekre vonatkozik. A fontosabb dolgokat, körülményeket előre kell tudni tervezni. Én is voltam már úgy néhányszor, hogy utólag belegondolva, nem tudom, hogy bírtam. Az biztos, hogy mindig csak az a feladat van, ami Előtted/Előttünk áll, annak kell megfelelni, ahhoz kell felnőni. Nem árt azonban, ha az ilyen embert/nőt próbáló időknek úgy vágunk neki, hogy tudjuk, számíthatunk valaki(k)re. Ha mással nem, hát azzal, hogy kiönthetjük neki a szívünket, lelkünket… Mi nők, szerintem egyszerűen így vagyunk berendezve.

    Ha én kerülnék hasonló helyzetbe, három gyerekkel, akkor én is kétszer is meggondolnám, hogy kilépjek-e a kapcsolatból. Ez azonban a családnak, vagyis inkább a gyerekeknek szól, és az ő érdekükben mindenképpen megpróbálnám rendbe hozni a kapcsolatot. Ha nem megy, akkor persze menni kell valakinek. Ha a kapcsolat azonban érzelmi síkon methető, akkor ezzel párhuzamosan biztosan tennék lépéseket az anyagi függetlenségem elérése érdekében. Hogy még egyszer ne kerülhessek olyan helyzetbe, hogy csak az anyagiak miatt kell együtt maradnom valakivel, akivel esetleg már nem is működik a kapcsolat.

    Üdv:

    Csilla

  • Kedveseim.
    Olvason a Rozalia levelet es elkepzelem magam ugz 20 ev mulva, ugyanilyen helyzetben. Van azonban egy nagy kulombseg koztunk. En most vagyok ugymond, a hazassagunk elejen. A lakas amiben elunk a szuleimme, lanykoromban vettek nekem. Kislanyunk meg alig kezdte mondani a “ta-ta”-t, sokkal jobban keresek mind o, megis mikor menni akart marasztottam. Pedig nem mondhatom el, mind Rozalia, hogy sokat teljesit, sot a teljesitmenyei a nulla fele tartanak. De, ha van mar egy gyerek, aki szereti az apjat, aki viszont szereti a gyermeket, aki nem durva, nem bantalmaz, nem iszik, nem dohanyzik, iskolazott, finom ember, CSAK ugy el veled egy hazban, minha nem is leteznel, vagyis tudataban van annak, hogy letezel, hisz napjaban 1-2x hozzad szol, bocsi…kritizal; akkor mit tenni? Erdemes kilepni? Jobb egyedul? Tulajdonkeppen ez nem is kerdes. Lehet a neveltetesembol jon, de fel sem tevodik bennem, hogy NEKEM mi a jobb, hisz az afontos, hogy a gyermekemnek mi a jobb?! Egy csendes, de rideg, elidegenult csaladban felnoni, vagy csak anyaval, apa nelkul, apa model nelkul, esetleges kesobbi lelki traumakkal? Mi jobb a gyermeknek? Hogy lehet igy elni? Persze van millio egy elfoglaltsag, ket munkahely, gyerek, hazepites, plussz munka stb, stb…de, van olyn is amikor arra gondol az ember, hogy nem igy kepzeltem el a hazaseletet.
    Sajna.
    Bocsi, tudom, hogy nem ide vag, de ez most kijott belolem es el kellet mondjam. Koszonom, hogy elolvastatok.
    Millio puszi: Ildi

  • Sziasztok!

    Elolvastam a hozzászólásokat,és itt is-ott is találtam az én élethelyzetembe illőt…és látom,nem vagyok egyedül a problémával.Akár az anyagi függetlenség nem létét nézem,akár a ház miatti herce-hurcát,akár a gyereket…mikor teszek jót a gyerekkel,ha kilépek-ami egyéb okokból kifolyólag a szüleimre is hatással lenne-vagy ha maradok,és elviselem már a gyerek miatt is.
    Én is változtam,de a férjem még többet,de nem pont jó irányba :( Régóta ismerjük egymást,de csak 8 éve vagyunk házasok.Már ő sem csinál sok mindent úgy mint az elején,csak még többet kritizál,és a gyerekkel is hol ilyen-hol olyan.A kislányomon meg látom,hogy sokszor küzd az apja szeretetéért,aki sokszor csak akkor öleli át,simogatja meg vagy puszilja meg,ha szólok neki.Pedig gondolom többünknek az lenne a reakciónk egy bújós kislányra,hogy legalább megpusziljuk…Miért vállaltam mégis gyereket?Mert úton-útfélen azt láttam,hogy bárkinél voltunk,és volt ott gyerek,imádták a páromat,ő meg még fáradtan is képes volt játszani velük,hagyta nyúzni magát…csak a saját gyerekével sokszor nem képes kommunikálni(otthonról hozta ezeket a dolgokat a neveltetésével,de ezek sajnos már csak akkor derültek ki,mikor megszületett a gyerekünk).Kicsit én is eltértem a témától a párom analizálásával,csak látván másokat,belőlem is kijött.Bocsi érte…
    Kedves Ida!
    Köszönöm az eddigi írásaidat!Pénzügyi önismeret,na,volna mit javítani a dolgokon…főleg abban volt igazad,mikor az otthonról,főleg a saját anyukánktól látott,tapasztalt rossz hozzáállásokat említetted…én ezért próbálok változtatni,vonzani a jót,de nem mindig sikerül(sorolhatnám a miérteket).Van némi megtakarított pénzem a számlán,nem sok,de valahol ha elkezdem,biztos eljutok valahova :)
    Zsu

  • Sziasztok!

    Először is nagyon köszönöm ezt a rengeteg, és nagyon mély hozzászólást.

    Őszinte leszek (és azon az alapon, annak a tapasztalatnak a birtokában, hogy a lányomat két éves kora óta egyedül neveltem fel): bárki, aki úgy gondolja, hogy a GYEREKÉNEK TESZ JÓT, amikor benne marad egy nem túl jó/langyos/rossz kapcsolatban, akkor tegye fel magának a kérdést (de komolyan): JÓT TESZ a gyerekemnek, hogy ezt a mintát látja?

    Nem merünk szembe nézni azzal a frusztrációval, netán traumával, amit óhatatlanul okoz a válás/szakítás nekünk és a gyereknek is?

    A napokban elmesélte nekem valaki, nő, hogy a gyerekektől, ha megkérdezik, ha szóba kerül, hogy a szüleik elválnának, tiltakoznak. IGEN, tiltakozni fognak, nem akarják! Legtöbb esetben legalább is. A gyerekek nagyon erősen érzelmileg kötődnek, kiszolgáltatottak a szüleiknek, és főleg a saját biztonságukat érzik veszélyeztetve 1-1 válásnál, mitöbb: sok gyerek úgy érzi – alaptalanul -, hogy miattuk, miatta, mert ő rossz volt, válnak el a szülei. Nem tolhatjuk át a felelősséget a döntésben a gyerekekre! Nekünk kell felelősségteljesen gondolkodó felnőtteknek lennünk, nemde? Khm… :-)

    A válás lélektanáról több könyv szól – tessék :-) elolvasni őket. Azért is, mert a válást mint folyamatot szimbolikusan is fel lehet, és fel is kell fogni – minden elszakadás, változás egyben válás is: elengedjük (önként vagy muszájból stb.) a régit, és helyet adunk az újnak. Törvényszerű a KÁOSZ. DE a KÁOSZ SZÜLI MEG A RENDET! Egy újat, a réginek vége, és egy ÚJ NEM ISMERT ÉLET vár ránk.

    Mi, nők nagyon sok hibát elkövetünk. És hogy ne kövessük el, kérdezzük meg magunktól azt is: MILYEN ÉLETET AKAROK? Ilyent?

    Én akkor tudtam, hogy el kell válnom, el fogok válni – soha nem felejtem el a pillanatot – , amikor bikiniben egy napsütéses napon felfelé mentem a szüleim házának verandalépcsőjén (a lányom valahol ott játszott az udvaron, talán egy műanyag lavorban lubickolt), és megkérdeztem magamtól: LE TUDOM ÉLNI AZ ÉLETEMET EZZEL AZ EMBERREL? És zsigerből üvöltött belőlem a válasz: NEM!
    És innentől még másfél évembe telt lélektanilag, hogy megemésszem, hogy én, aki nagycsaládot, 3 gyereket akartam (négyen vagyunk testvérek), el fogok válni, EL AKAROK VÁLNI. ÉN akarok elválni. (Talán tudjátok, hogy a válások nagyobb részét nők kezdeményezik – igen, azért, mert nem felel meg ma már a nőknek az a mentalitás, hogy “legyen nagy a kötényed lányom, sok mindent eltakar/takarjon el az!”)

    Életem egyik legjobb döntése volt. Minden jobb lett az életemben utána… olyan kapuk, lehetőségek nyílnak meg egy-egy váltásnál előttünk, amiről még sejtésünk sincs. Én előttem leginkább az a kapu nyílt meg, hogy önállóbb, nyugodtabb, felelősségteljes élet várt rám – megalkuvások nélküli, kritizálásmentes.

    Ennek 30 éve lassan. És az élet bőven visszaigazolta, hogy a döntésem teljesen helyes volt. Látom, hogy a volt férjem milyen életutat futott be, és ez is azt igazolta, hogy nagyon jól tettem, hogy válást kezdeményeztem.

    Ajánlom mindenkinek a szembenézés bátorságát először is – önmagával, a fenti két kérdéssel (jót tesz-e a gyerekemnek a mintám, milyen életet akarok valójában) -, és az eltántoríthatatlan hitet önmagában, ami kapcsolat a belső, mély énünkkel = a spirituális lényünkkel, a belső hangunkkal, a zsigeri érzeteinkkel, és amit/akit nem érintenek meg a félelmeink, a kételyeink, a külvilág ilyen-olyan véleménye.

    Itt és most ez az életünk van – kinek-kinek hite szerint. Ha abban hiszel, hogy csak ez az egy van, akkor különösen nem mindegy, hogy milyen életet élsz, nemde? Gondolom, nem akarja senki végig küszködni azt a saját JÓL(l)létével szemben.
    Ha pedig a több életben hiszel, akkor tudod, hogy az életek fejlődési lehetőségek láncolatai – semmi nincs véletlenül.

    Nőtársam! Neked kell jól érezned magad a saját bőrödben, mert csak akkor fogja más is jól érezni magát a környezetedben (legyen a családod, a munkahelyed, baráti köröd – bármi). Nem másoknak, a társadalom nőknek sugallt elvárásainak kell megfelelnünk, mert ez a boldogtalanság útja. A saját utunkat kell megtalálnunk, és mindenki meg is találja, aki kész erre. Ekkor a rezgés szinted is magasabb, és a bevonzásaid működnek – pozitív a kisugárzásod (kihívásaid persze lesznek, de könnyeben, gyorsabban oldod meg őket), és bőségben élhetsz az életed minden területén a SAJÁT IGÉNYEID és VÁGYAID SZINTJÉN (és nem a gazdagokról szóló társadalmi sztereotípiáknak megfelelően).

    A nőkben nagyon sok erő van – ha még nem tudod, hogy a tiéd milyen, akkor keresd meg, nézd meg másokban, hogy mintára találj, és hidd el, hogy benned is ott van az ősi, női erő. Ennek talaján állhatsz ki magadért, a saját jóllétedért (és ez nem azonos természetesen az agresszióval). És légy nyugodt, hogy ez nem önzés! (Bocs, van-e lelkiismeretfurdalása szerinted a párodnak az ő valódi önzéséért? Hogy téged kritizál, netán becsmérel… és a saját igényeire van főleg tekintettel. Ajánlom mindenkinek A feleséged vagyok, nem a cseléded c. könyvet – ha feleség, ha nem jelenleg.) Az egészséges önzés nem bűn, és nem is lesz az.

    Én éveken keresztül adtam jelzéseket, mondtam, próbáltam, hogy mi nem jó (lehet, hogy a hogyan nem volt tökéletes, túl fiatal voltam hozzá), süket fülekre talált. Szerintem azokban a kapcsolatokban, ahol a másik fél túl merev, elzárkózik a változástól, nem képes külső segítséget elfogadni (ami lehet párkapcsolati tanácsadó, pár- vagy családterápia igénybevétele), ott elég nehéz egyedül elhordozni egy nőnek a párkapcsolatot.

    Nem tudom, hogy ismeritek-e a tanmesét? Amikor egy férfi és nő ülnek a csónakban, és eveznek. A nő ül elől, mögötte a férfi. Tepernek, halad rendesen a csónak, siklik – öröm az élet, gyöngyörű a táj. Egy idő után a nő érzi, hogy mintha kicsit nehezebb lenne az út, gondolja, hogy akkor belehúz, és elkezd erősebben evezni. Valamennyi idő múlva azt érzi, hogy huu, még nehezebb lett! Belefeszülve evez, majd megszakad. Egy idő után eszébe jut, hogy hátra nézzen, és megkérdezze a párját, A Férfit, ugye, hogy “neked is ilyen nehéz evezni?” Megfordul, és mit lát? Hátul a pasi keresztbe tett lábbal heverészik.

    Ismerős? Nekem igen… Kapjunk már észbe időnként vagy gyakran, lányok!
    Ahol egy pasi hajlandó teperni azért, hogy a párkapcsolatunk jobb legyen, OTT kölcsönösen meg lehet tenni, hogy jó/jobb legyen újra, működjön a párkapcsolat. De ahol nem, ott ne álltassuk magunkat, szerintem.

    NőTársam, ne feledd: az erő veled is van! ;-) És támaszkodj a többi nő tapasztalatára, a többi nő erejére, és soha ne legyél megkeseredett nő, a saját személyes tapasztalataid miatt férfiellenes.
    Ezt pedig úgy tudod elérni, ha megtanulsz jól kiállni magadért, ha kapcsolatod van a belső, mély éneddel. És türelmes vagy – magadhoz is.

    Ida*** szeretettel

  • Ida, nagzon köszönöm. Igazi példakép vagy. Hála érte.
    Ildi

  • Igen tanúlságosak ezek a családi dolgok,hisz az ember mindig a legjobbakat szeretné és akarja. Vannak olyan férfiak akik igérnek minden tőllük telhetőt aztán megtörtént az esküvő,eltelik néhány év, és elfelejtik az akkori igéretüket,és ki mutatják az ő valódi énjüket.
    Nagyon szépnek és jónak látszott a Rozália élte is de be kell vallani az élet néha nem az aminek látszik, sajnos.
    Egy Nő ha mindig csak a féjét és a családját szolgálja ki
    és lesi várja a család gondolatait és teszi a dolgát.-
    Vajon a kedves Férj ezeket magától nem venné e-észre,és
    kedvére tenne-e? az ő kedves szép feleségének? Néha kevés is elég lenne ha kedves Férfiak is magukba szállnának és
    figyelmesebbek lennének mielőtt elvárásai lennének a felesé-
    gükkel szemben. Éerdemes lenne! Min alapszik a szeretet?

  • Kedves Mindenki!

    A kislányom két és fél éves, és nagyon sokáig tartott az a folyamat, amíg eldöntöttem, hogy elválok. Úgy gondolom, sok fájdalmat spórolhattam volna meg, ha akkor megteszem, amikor – ahogy Ida mondta, “zsigerből” jött a sürgetés, hogy ‘mire vársz még, miben reménykedsz?’. Féltem szembenézni a helyzettel, az anyagi-lelki nehézségekkel, nem tartottam magam képesnek arra, hogy egyedül vállaljam a kislányom nevelését, mintha attól, hogy elválok, egyben ‘rossz anya’ is lettem volna.
    Ami hozzásegített ahhoz, hogy eldöntsem, melyik út a vállalható számomra, az az egyszerű tény, ill. kérdés: milyen életet akarok a lányomnak. Milyen mintát akarok neki átadni? Milyen anyát, nőt lásson ő bennem? Az a kép adott erőt a lépéshez, hogy ő az okos, nyugodt, derűs, boldog anyukáját lássa és ne egy agyonfrusztrált, morcos, elégedetlen és megalkuvó nőt.

    Ahhoz, hogy megtaláljuk a válaszainkat, elengedhetetlen az őszinte szembenézés önmagunkkal. Lehet, hogy nem tetszik, amit látunk, de a felismerés, hogy milyen vagyok most, és a vágy, hogy milyen akarok lenni, elég erőt tud adni a változtatáshoz. És ami a legjobb az egészben, hogy minden rajtunk múlik. Ha képes voltam azt a helyzetet megteremteni, amiben most vagyok, legyen az akármilyen, akkor arra is képes vagyok, hogy egy másik élethelyzetet, -minőséget teremtsek magamnak.

    Most vagyok a válás “sűrűjében”. A férjem kicsit sem könnyíti a helyzetet. De tudom azt, hogy jól döntöttem, hogy ez vezet oda, ahova menni akarok, ill. már most élvezem az ‘utazást’. Bizonyíték erre, hogy az energiáim megsokszorozódtak, jóllehet a helyzet kicsit sem lett könnyebb, mégis sokkal ügyesebben és derűsebben tudok felülemelkedni a problémákon.

    Mindenkinek, aki válsághelyzetben van, döntés előtt áll, azt tudom ajánlani, hogy komolyan üljön le magával beszélgetni. Őszintén nézzen magába, és megtalálja a válaszokat és az erőt, ami az elinduláshoz szükséges.A többi már jön magától. :-)

    Üdvözlettel,
    Andrea

  • Ildikó, köszönöm az elismerést… Andrea, nagyon drukkolok neked! :-)
    És köszönöm az újabb hozzászólásokat is.

    Ida ***

  • Krisztina: teljesen egyetértek abban, hogy mindig kettőn áll a vásár. Csak azt lehet behúzni a csőbe, aki hagyja magát a félelmei, a mumusai által vezetni!
    Dóra: én úgy gondolom, hogy állami iskolapadban manapság nemigazán lehet olyan szakmát és úgy megtanulni, ami az életedben IGAZÁN a hasznodra lehet. Mert ha lehetne, valószínűleg nem lenne ennyi panaszkultúrás szegény ember. És például egy marketing diplomáért küzdő ismerősömnek nem kellene arról mesélnem, hogy én hogyan és kitől tanulom az élet-marketinget…
    Eszter: szerintem sem kell tűrni. Bár ez nem könnyű feladat olyan mumusokkal a fejedben, amelyek azt suttogják, hogy “értéktelen vagyok”, “nem vagyok szeretetre méltó”, “senki sem akar segíteni nekem”, stb. stb. Lásd kettőn áll a vásár. Én is szoktam visszagondolni a gyerekkorom nehéz periódusaira, amikor szívesen elszöktem volna otthonról, hogy ugyan hova mehettem volna, ki lenne olyan őrült, hogy egy magamfajta “megátalkodott gonosz gyereket” – ahogy a szüleim sugallták belém – befogadjon és ellásson hajlékkal, élelemmel, ruhával akár ideiglenesen is. Hiszen olyan sokat eszek, kieszem őket a vagyonukból, hát még másokat… Ez egy randa önkorlátozó hiedelem.
    ANi: engem a legjobban a gyerekek halála rendít meg. Legyen az akár magzat, vagy megszületett gyerek. Fogadd részvétemet.
    Ildiko: szerintem a legjobb az ilyen helyzetben bízni a gyerekben, hogy képes lesz megoldani az “örökségét”, amit kap tőletek.
    Ida vég-megjegyzéséhez annyit, hogy az alaptörténetben lehet hogy azért fejlődik a férj is, mert a feleség a nyaraló tudata miatt ellazult, elengedte a félelmeit. Ha már úgyis elköltözhetne, akkor minek strapálja magát… Elkezdte magát jól érezni a bőrében!

  • Kedves Ida, szamomra nem is az altalad leirt tortenet okoz szomorusagot – hanem ami a hozzaszolasokban megjelent. A valashoz csak annyit fuznek hozza, hogy a gyerekek azok gyerekek – sokkal erzekenyebbek, mint mi felnottek gondoljuk, nekem 4 es 10 evesek voltak a fiaim amikor beadtam a valopert, es elotte 2 evig gondolkodtam es a lehetosegekhez merten mindent meg is tettem / valtoztattam a hozzaallasomon-viselkedesemen, hatha bennem van a hiba. Amikor megmondtam a fiaimnak, hogy ugy dontottem elvallok apatoktok, akkor az volt a valasz gondoltuk hogy ez lesz a vege. Csak azt lehet csinalni egy emberrel amit az illeto megenged, hogy csinaljanak vele – mert mindig az elnyomott “diktal/iranyit”, ez igy van valojaban barhol is elsz barmilyen kapcsolatban szulo-gyerek vagy akar parkapcsolatrol is szo van. Amikor mindenkinek megakartam felelni akkor sem voltam jo, mosthogy meg mar csak es kizarolag magamnak akarok megfelelni = es igy jol erzem magam, gorcsoles nelkul, ha tetszik ugy is jo, ha nem tetszik ugy is jo = semmi kulonbseg nincs, igy nagyon ovatosan/csinjan bannak velem, mert senki sem iranyit es sem iranyitok senkit. Szamomra ugy kb. 12-13 evesen volt fordulopont az apam baratnojetol kapott mondat, “egy nonek mindig kell, hogy legyen dugipenze – amirol senki sem tud, es csak magara kolti – meg akkor is ha van gyerek a csaladban”. :) Susana

Jelenleg nem tudsz hozzászólni.