Megvetetten (novella – “elbeszéletlen női pénztárca”)

Női hiba a válást halogatni – ezzel a címmel jelent meg egyik legutóbbi blogbejegyzésem, s a hozzákapcsolódó hozzászólások és a számomra küldött e-mailek is jelezték, hogy mennyire érzékeny témát érintett. Tavasszal elbeszéletlen “női pénztárca” történetekre írtunk ki pályázatot, de azóta is érkeztek írások. Most Bús Anikótól kaptam az előbb említett blogbejegyzés kapcsán egy felajánlást – idézem:

“Kedves Ida!
Mellékelten küldök egy novellát a készülő második novellás kötetemből, amelynek egy valóságos személy és egy valóságos történet az ihletője. Bár nem tényleírás, talán mégis érzékelteti a nők kiszolgáltatott helyzetét. Történeteim jelentős része ezt a témát járja körül, az élet jócskán eláraszt írni valóval, s sajnos itt is elmondható, hogy a “téma az utcán hever.”

Nem könnyű a biztos rosszat a bizonytalan bizonytalanra cserélni – akik megléptük – tudjuk ezt jól.

Tégy a novellával belátásod szerint. Ha tanulságosnak ítéled, s úgy gondolod, helye van az üzeneteidben, szívesen bocsátom a “Gazdag Nők” (és a szabad vagy leendő szabad nők) rendelkezésére.

Üdvözlettel. Bús Anikó”

busaniko-legvarlakok-tn_b337724Anikó ajánlatát örömmel fogadtam – a ti nevetekben is! :-)

Anikó  első novellás kötete egyébként – mint megtudtam levelezésünk során – Légvárlakók címmel 2008 tavaszán jelent meg és jelenleg is kapható a könyvesboltokan, a második megjelenését decemberre tervezi, amiben várhatóan ez az alább közölt novella is helyet kap.

Megvetetten

A kis gyülekezeti terem zsúfolásig megtelt. Valami meghatározhatatlan nyomás, valamiféle kellemetlen izgalom érződött a levegőben, a feszültség szinte tapinthatóvá vált. A pásztorra várakozó emberekre vészjósló csend telepedett.

Az első sorban ült a pásztor felesége, aki egyben helyettese is a hétvégenkénti összejövetelek megtartásában, a gyülekezet egyben tartásában. Mellette ültek kamasz gyerekei, egy fiú és egy lány.

Az asszony szemében nem látszott a régi tűz, megtört arcát a lelke felé fordítva imádkozott.

A gyülekezeti pásztor az emelvényre lépett. A férfi szemben állt az emberekkel, s alig több mint karnyújtásnyira a feleségétől és a gyerekeitől. Az asszony arcára torz grimaszt rajzolt a fájdalom.

A férfi szépen zengő szavai szétterítették a vádakat, a szégyent, a mocskot. Az emberek meghemperegtek a lelkükkel a gyalázkodásban, ki döbbenten, ki kárörömmel, ki közömbösen. Ha voltak is együtt érzők, elvesztek a tömegben.

Az asszony tágra nyílt szemekkel, dermedt döbbenettel meredt a gyalázkodó szónokra. Az előző esti vita után szép szavakat, megbánást remélt.

„Ez az asszony nem méltó arra, hogy a gyülekezet tagja legyen, nem méltó arra, hogy a társam legyen, hogy anya legyen. Erkölcstelen, bűnös viszonyt, viszonyokat folytat, becstelen életet él. Elűzöm a gyerekeim és magam mellől, és elűzöm a gyülekezetből is. Állj fel és menj innen.” Csontos ujját a nőre szegezte, aki nem híve saját fülének, kétségbeesetten forgatta a fejét jobbra, balra, előre hátra, segítséget, támaszt keresve. Senki nem szólt, senki nem mozdult. „Ki innen” – hallotta újra. A gyerekei keze felé nyúlt, akik fejüket leszegve, szégyenkezve meredtek maguk elé.

Lassan állt fel. A férjére nézett, akinek nemrég még szeretett arcát gonosz, gúnyos , önelégült érzései formálták idegenné.

Elindult az ajtó felé. A sorok között régi, igaznak hitt barátok ültek. Itt is, ott is megállt egy-egy barát előtt reménykedve, de senki sem kelt a védelmére, senki sem kiáltott megálljt. Lassan, nagyon lassan ment végig a sorok között a dermesztő csendben. A kijárat mellett ült a legrégibb, legkedvesebb, legfontosabb barát. Megállt mellette, nézte csendben, szeme megváltásért könyörgött. Sokáig állt így, nézte a szeretett arcot, várt egy bátorító érintést, egy segítő szót. A barát megrázta a fejét és alig hallhatóan ennyit suttogott: „élni kell”.

Élni kell, azaz hallgatni, meghunyászkodni, gyáván, hazugul, minden áron.

Megsemmisülve, önmaga árnyékaként hagyta maga mögött a férjét, a gyerekeit, a barátait, a gyülekezetét. Az életét.

Tíz éve már, hogy megvesszőzték a lelkét, hogy meggyalázták és megalázták.

Évek alatt építette újra önmagát, az életét. Szülei rettegve nézték, hogyan emészti magát, hogyan marad teljesen magára ebben a gyalázatos világban. Olykor oly közel járt hozzá a halál, hogy szinte hallotta a dermesztő hívó szót, kezében tartotta a megváltást ígérő önként választott vég eszközei. A végső lépés előtt azonban mindig megállt, így harcolt hite éveken át az elkeseredéssel, a megadással.

Végig kellett élnie a válás stációit, a kisemmizést, a gyerekek elveszítését, a kivetettséget. Akadtak néhányan, akik nagyritkán felkeresték, hogyléte felől érdeklődtek, de nyilvánosan senki nem állt szóba vele.

A hatalmas üzleti birodalomból, amelyet- önkéntes egyházi munkája mellett a férje az alatt a tizenöt év alatt épített, amíg ő a gyerekeket nevelte, a háttér volt, a biztos pont, a meleg vacsora, a tiszta ing, a társ, aki meghallgat, erőt ad – nos, ebből neki semmi sem jutott. Az igazság és a jog időnkén külön utakon járnak.

A csodálatos otthonból, a pazar villából csak a személyes holmiját, s gyerekei régi rajzait, ajándékait vihette el. A kis, kétszobás lakás magánya úgy fojtogatta, úgy gyötörte, hogy az estékre már elérte a torkát a fájdalom, a megszokott családi vacsora időpontjaiban erőlködve, gyötrődve hajolt a mosdókagyló fölé, s csak hányt. Hányt akkor is, amikor már nem volt mit, öklendezve fuldoklott vagy egy sarokba kuporogva, mozdulatlanná dermedve nézett a semmibe.

Nem volt miért felébrednie, felkelnie, léteznie. Ő, aki egy nagycsalád hétköznapjait és ünnepeit szervezte és bonyolította oly sok éven át, felesleges lett, szeretetlen, kivetett.

Sok idő után megszállottként kezdett kapaszkodni egy álomba. A gyerekei szobáját álmodta újra a kicsi kétszobás lakás egyik szobájába. Visszaidézett minden szegletet, bútorokat, függönyöket, lámpákat és ámokfutóként járta a várost, s apránként kicsi hálószobája mellé odavarázsolta a régen látott gyerekszobát. Minden ugyan olyan lett, mint a régi otthonbeli. Nem volt lehetősége két külön szobát berendezni, a két gyerek birodalmát egy függönnyel választotta el. Csak a falak nem hasonlítottak az eredetihez.

Amikor az utolsó bútordarab is a helyére került, amikor a két szoba kisebb változatban már teljes hasonlóságában elkészült, akkor következtek a falak.

Kiválogatta a legkedvesebb, legszebb emlékeit megörökítő fényképeket a gyerekei születésétől addig a pillanatig, amíg együtt volt a család. Az első napos fényképektől az óvodáskoron át a kamaszkorig sorakoztak előtte a múlt csodás képei. Egy fénymásoló irodába vitte őket, ahol minden képet lemásoltatott kis és nagy méretben egyaránt, majd papír tapétát és vegyszert vásárolt, s szinte evés és alvás nélkül dolgozott, amíg elkészült a különleges falburkolat. A másolatokat a tapétára borította, majd átdörzsölte a vegyszerrel, s a csodás gyermekarcok, az őt ölelő gyermekkarok és szép pillanatok átvarázsolódtak a tapétára, majd a falakra kerültek. A kettéosztott gyermekszobát beborították a múlt emlékképei, ám a gyerekeit nem varázsolgatta vissza az életébe.

A hónapokig lendületet adó álom valóra vált, s ott kuporgott a múlt és a jelen között lebegve, újra céltalanul, feladattalanul. Ám már nem zuhant vissza olyan mélyre, mint az első időkben, s bármennyire is hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt önmaga számára, elkezdődött valamiféle létezés. Agya különös módon működött. Amikor a gyermekei, korábbi élete vagy bármely emlékkép és hiány utat tört az elméjébe, tudatosan és óriási akarattal szorította vissza. – Ne most, ne még – most még nem bírom végiggondolni – nyomta el magában az elviselhetetlen fájdalmat. Fásult lett, örömtelen, de élt.

Tudomásul kellett vennie, hogy amíg ő dermedt visszavonultságban tengődött, az élet ment tovább. Jöttek a számlák, a felszólítások, amelyeket idős szülei próbáltak megbirkózni egyre sikertelenebből. Nem nézhette tovább tétlenül a két idős ember miatta megélt aggódó fájdalmait és a rájuk rakott anyagi nehézségek alatti gyötrődést.

Munkát kellett keresni, gyorsan, hogy legalább teherré és nyűggé ne váljon. De közel húsz éve már feleség, anya, háttér, segítő volt a férje mellett, mögött az üzleti és az egyházi világban egyaránt. És előtte? Volt élet előtt? Az esküvő, a gyerekek születése, a szép évek előtt?

Vissza kellett nyúlni a múltba és emlékeiből előhívni az egyetem kemény éveit, hiszen tanulmányai alatt el kellett tartania magát. Felidézte a rajzórákat, amelyeken először mint diák, majd mint tanársegéd varázsolta papírra és vászonra az álmait. Aztán jött a szerelem, a házasság, a gyerekek és a rajfüzet hosszú évekig nem nyílt ki, a festőállvány nem állt a fény felé fordítva. Az ecsetek nem kerültek elő a dobozból, s a festékek is rég beszáradtak már.

Családról, gyerekekről tud gondoskodni, háztartást tud vezetni – gondolta, de hogy vállaljon munkát házvezetőnőként, hogy vigyázhatna más gyerekeire? Nem bírt volna létezni családi légkörben, más gyerekeiről gondoskodva, elszakítva a saját szeretteitől.

Maradt a rajzolás. Megkereste megmaradt eszközeit, pótolta a tönkrementeket és a hiányzókat, de nem álmokat varázsolt a rajzlapra, hanem feladatokat tűzött maga elé. Régen, egy másik létidőben irodalmi művekhez készített illusztrációi megjelentek egy neves irodalmi havilapban. Vajon van e helye még ennek a művészi megnyilvánulásnak ennyi év után is?

Mit veszíthetett? Amit elveszíthetett, azt már elveszítette. Legrosszabb esetben visszautasítják vagy válasz nélkül hagyják. A rajzolástól elszokott kezei lassan találtak vissza a régi mozdulatokba, s a tétova, darabos vonalak lassan finomodtak és váltak egyre biztosabbá. Napokig keményen dolgozott, majd megcímezte a hatalmas borítékot, belecsúsztatta a rajzokat és a kísérő levelet.

Megint teljesített egy feladatot, s már a tétlenség első pillanataiban dübörögtek elméjében az emlékek, a fájdalma. Ne, még ne, még nem bírom – mondogatta hangosan magának és megint elnyomta a rettegett érzéseket.

Már a második év végéhez közeledett a családtalan állapot szerinti időszámítás, amikor megszületett benne egy gondolat, amely csak nőtt és erősödött és a megvalósulás felé tört. Ekkor történt, hogy a szokásos gyülekezeti napon szépen felöltözött, a haját összetűzte és a gyülekezeti terem felé indult. Nem volt benne félelem. Már nem volt annyira magányos, új életébe felbukkant egy-egy ismerős, még nem barát, hiszen a barátot közel kell engedni és arra még nem volt képes.

Utolsónak lépett a gyülekezeti terembe, felemelt fejjel és leült az üres utolsó sor közepén lévő egyik székre. Minden fej feléje fordult, halk moraj futott végig a termen, de semmi nem történt. A gyerekei az első sorból hátra-hátra fordultak. A belépő pásztor azonnal érzékelte a jelenlétét, arcán átsuhant a gúny, jelentőségteljesen végigpásztázta tekintetével a családját: két kamasz gyerekét, az új feleséget és a mózeskosárban mellette alvó új jövevényt. De nem tett semmit, nem voltak mocskolódó szavak, úgy döntött, nem vesz tudomást a jelenlétéről. Miért is tenné! Már mindent elvett, amit elvehetett, már minden hazugságot és mocskot kiborított, amire céljaihoz szükség volt.

Az asszony a hátsó sorból elsőként távozott, de ott volt a következő s az azt követő alkalmakkor is. Ugyan ott ült hétről hétre, az utolsó sor közepén, s nem ült mellé soha senki, de már nem fordultak felé a fejek, nem súgtak össze körülötte.

Már a negyedik alkalommal hallgatta egyedül az utolsó sorban a gyülekezeti pásztor szavait, amikor halkan nyílt mögötte az ajtó és kétfelől két alak közeledett felé. Alig előtte érkezett, még nem érzékelte, hogy a gyerekei nem ülnek a szokott helyükön az első sorban. A két felől érkező két jövevény leült mellé és a kezéért nyúltak. Lehunyta a szemét, körülfogta ujjaival a kezében fekvő kezeket, amelyek tapintásához semmilyen más boldogság nem hasonlítható. Szeméből csendesen csorogtak az öröm könnyei és gondolatban mélységes hálát rebegett el a megélt csodáért.

A beszéd vége felé a gyerekek felálltak, megsimogatták a kezét és elhagyták a termet. Nem estek közöttük szavak, de a kezeik mindent elmondtak egymásnak.

Hogy várta a következő heti találkozót! Mennyi erőt kapott, hogyan ragyogott a szeme egész héten át! S ugyan így történt a következő két alkalommal is. Vagy mégsem ugyan így? A gyerekek már nem utolsóként érkeztek és úgy ültek anyjuk mellé. Az első sorból álltak fel és két oldalról mellé ültek. Az első alkalmakkor még a figyelem középpontjába kerültek, majd ezt is megszokták és szó nélkül vették tudomásul az emberek, mint ahogy korábban az anya újbóli megjelenését a gyülekezeti teremben.

S valamikor a harmadik alkalommal együtt álltak fel a beszéd végén, együtt indultak el, úgy, mintha mindez természetesen lenne, mintha sohasem történt volna és nem is történhetne másképp.

Óvatosan, félve, bizonytalanul keresték és találták meg a szavakat áthidalva a fájdalomtól és a különtöltött időtől mélyült látszólagos távolságot.

Tétova beszélgetés indult, az anya az új otthona felé vezette a gyerekeit, akik nem titkolták, hogy ismerik a járást.

– Gyakran jártunk erre esténként biciklivel – hallotta a fiú szavait, aki nélküle vált tizennyolc éves felnőtté. – Egy levelet írtunk neked, hogy semmit ne felejtsük ki – nyújtott oda a kislány egy gondosan összehajtott papírlapot.

A konyhában ültek le, mindhárman izgatottan, feszülten, várakozással tele.

A levelet felváltva írhatták a gyerekek, mert kétféle írású kusza sorok mosódtak össze a könnyein át olvasó anya szemei előtt.

Megkérte őket, hogy a másik, a nagyobb szobában várják meg, amíg végez az olvasással.

Drága Anya!

Felnőtt lettem, néhány napja töltöttem be a tizennyolcadik évemet. Tudom, velem voltál gondolatban ezen a napon, s hiszem, hogy te is érezted, hogy én is veled voltam.

Már nem kell azt tennem, amit mondanak, már nem kell ott élnem, ahol nem akarok élni. Bocsáss meg, hogy gyáva voltam, bocsáss meg, hogy nem álltam melléd abban a rettenetes helyzetben. Féltem apámtól, az emberektől és nagyon össze voltam zavarodva. Tudtam, hogy azok a szörnyűségek nem lehetnek igazak, amelyek azon a napon a gyülekezeti teremben elhangzottak. Tudtam, mert hallottalak előző este benneteket apámmal beszélgetni. Hallottam, amikor elmondta, hogy el akar hagyni, mert egy másik nő vár tőle gyereket. Csúnya szavakkal illetett, megalázott emberségedben, nőiségedben, hogy tettét igazolni lássa. Szégyelltem magam minden férfi nevében, amikor ezekről a hálószobai titkokról fennhangon, gúnyolódva, vádolva kiáltozott.

A te hangodat alig hallottam. Tudhattad a viszonyát, mert gyakran láttalak szomorúnak, éjszakánként gyakran hallottam, hogy a gyógyszeres fiókban fejfájás elleni gyógyszert, altatót keresgélsz! De az, hogy gyereke lesz és válni akar, nagyon meglephetett és összetörhetett. Emlékszem, ahogy kérdezted: hogy állsz így a gyerekek elé, hogy nézel a gyülekezet szemébe? Hogy beszélsz szeretetről, tisztességről, amikor a társadnak hosszú időn át hazudtál és még tisztességesen lezárni sem tudod a házasságunkat, csak gyalázkodva, vádaskodva, hazugul, méltatlanul.

– Majd meglátod, ki nem tud a gyerekei és a gyülekezet szemébe nézni – hallottam apám gúnyos hangját, aki becsapta maga mögött az ajtót, s már a látszatra sem adva nem töltötte otthon az éjszakát. Másnap megalázott téged mindenki előtt és ahogy elvitted a ruháidat, dolgaidat, aznap már a közös ágyatokban aludt a nő, akit a válás után azonnal feleségül vett, s aki – ahogy a kívülállókkal elhitették – nemrég „ koraszülött” kisfiút szült.

Velünk eleinte jól bánt, de minden nap hallhattuk, hogy az utcán fogjuk végezni csavargóként, ha szóba állunk veled és mindenki megvet majd minket is. Szégyellem, Anya,hogy eddig vártam, szégyellem, hogy gyerekként nem mertem kiállni melletted. Kérlek, bocsáss meg.

Anyucikám! Ne haragudj, csak tizennégy éves voltam és nagyon megijedtem. Semmit nem értettem abból, amit akkor este Neked apa mondott, és nagyon szégyelltem magam akkor, ott, a gyülekezet előtt. Nem miattad, egy pillanatra sem hittem el, hogy bármi igaz lehet a vádakból. Szégyelltem, hogy mivé lett a családunk. Kicsit mindig lenéztem azokat a családokat, ahol elváltak a szülők, azt hittem, hogy ez velünk sosem történhet meg. S nemhogy megtörtént, még kirakatba is került az életünk, hazugságokkal és a Te megaláztatásoddal.

Nem akarok tovább ott élni, nem akarok úgy tenni, mintha semmi nem tudnék, mintha mindent elhinnék. Veled és a bátyámmal akarok élni és hinni akarok abban, hogy egyszer majd minden kiderül és mindenki megtudja, mi az igazság.

Nagyon szeretünk, Anya és kérünk, ne haragudj ránk. „

A két aláírást már teljesen elmosták a könnyei. Nem számított már a megaláztatás, a két évi szenvedés, sem az álmatlan vagy altatók kábulatában töltött éjszakák és élettelen nappalok. Semmi nem számított, csak az a két csodálatos lény, akik a másik szobában képről képre idézték fel az emlékeiket, s egyik tárgytól a másikig csodálkoztak rá az újraálmodott gyerekszobák mására.

– Köszönöm – lépett be hozzájuk az anya. – Mindent hivatalosan intézünk majd. Te felnőtt vagy, szabadon dönthetsz, hugi ügyét pedig ügyvédre bízzuk. Már van pénzem ügyvédre. Van munkám. Rendszeresen jelennek meg rajzaim és hamarosan önálló kiállításom is lesz. Már adtam el képeket, el tudlak tartani benneteket.

Körülülték a konyhaasztalt, s ezer terv született a közös életről, a jövőről.

Tudták, hogy nem lesz könnyű csata, de nem kételkedtek abban, hogy senki és semmi nem akadályozhatja meg őket abban, hogy ők hárman újra egy család legyenek.

Az ezt követő évek a közös örömök és gondok, nehézségek és sikerek természetes váltakozásával teltek el. A gyerekek felnőttek és ki-ki a maga útját járja, nem szakítva el, de még csak nem is lazítva e szoros hármas köteléket.

Az apa egyre távolabb került az új család bűvöletében a felnőtt gyerekeitől, s a ritka közös ebédeken kerüli a tekintetüket. Még mindig sikeres, még mindig ott áll hétről hétre a gyülekezet előtt.

A felnőtté vált gyerekek örömmel fogadták el anyjuk új társát, aki a válás után nyolc évvel lépett az életébe. Sok idő kellett, hogy a sebek beforrjanak, hogy a félelem és a bizalmatlanság kemény páncélja meggyengüljön, majd a hétköznapok és ünnepnapok egymásutániságában darabjaira hulljon.

Nemrég, közel tíz évvel azután a rettenetes nap után, egy csendes családi vacsorán ki-ki felidézte a történtekhez kapcsolódó emlékeit és érzéseit. Könnyes, szomorú este volt, a jelen harmóniáját átlengte a múlt, mert az elnyomott, kimondatlan szavak ki akartak törni, s kimondva valóban múlttá akartak válni.

Az anya minden elnyomott és tíz éve őrzött fájdalmát szerettei elé terítette. Most már végig tudom gondolni, ki merem mondani – és vége – zárta le a múltat végérvényesen.

S a vétkesekkel mi lesz? Apánkkal és a gyávákkal, az igaztalan barátokkal, akiknek többet ért az érdek, akiknek csak az számított, hogy „élni kell”?

Hányszor tették már fel a gyerekei ezt a kérdést önmagukba, s ezúttal hangosan is. S nem lehetett megkerülni a választ sem.

„Amíg haragszunk, amíg vétkest keresünk, addig fogva tart minket a múlt. A harag minket emészt, bennünk rombol, nem érinti azt, akire irányul. Nem a mi dolgunk igazságot tenni és ítélkezi. Csak a saját életünkért felelünk. A mi dolgunk ennek a szoros köteléknek a megtartása, és a ránk szabott elkövetkező életünk beteljesítése a saját mércénk szerint. A többi nem a mi dolgunk, hiszen tudjuk, hogy „Isten nem siet és nem is késlekedik.”


http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/delicious_48.png http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/google_48.png http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/facebook_48.png http://www.gazdagnok.hu/wp-content/plugins/sociofluid/images/twitter_48.png

Kapcsolódó cikkek

34 Responses to “Megvetetten (novella – “elbeszéletlen női pénztárca”)”


  • örülök, hogy megírtad :-)

  • Kedves Anikó!

    Igen, nem szabad azzal tölteni az idődet, hogy haragszol, meg vétkest keresel, gyönyörűen leírtad. Előre kell nézni, még ha nagyon nehéz is. Ami nagyon veszélyes lehet, ha erős vagy, az a keménység, védekezve a külső atrocitások ellen. Ha a földön minden ember betartaná a tízparancsolatot kivétel nélkül, nagyon kevés problémával szembesülnénk és mindenki nyugodtan végezhetné azt a tevékenységet
    ( magánéletében, munkájában ) amit szeret.

  • Kedves Anikó!
    Végigzokogtam a történetet. A férjem ivott, kerülte a munkát, feléltünk minden vagyont, kisemmizte az anyukáját, csakhogy fenntarthassuk a gentry-életstílust, párszor fizikailag bántalmazott (féltékenységében), mindegy volt, hogy terhes vagyok, vagy nem, úgy bánt velem, mint egy “kurvával” szexelés közben – már, ha volt egyáltalán… Én közben megszültem a három gyermekünket, végigküzdöttem kisfiammal a leukémiát (meggyógyult!), és tíz év után visszamentem dolgozni a munkahelyemre, a talpra állás folyamatában vagyok, elváltam, berendezkedtem egy harmadakkora lakásban az a gyermekeimmel. Az exférjem pedig városszerte kelti a rosszhíremet és gyaláz, ahol tud. Hogy igazolja magát. Túl fogom élni. Ez az asszony a novellában egy nálamnál keservesebb helyzetből küzdötte ki magát. Nekem is sikerülni fog. Köszönöm, hogy megoszthattam Veletek. Lenyugodtam.

  • Sokszor az emberek nem tudják, vagy nem akarnak tudomást venni róla, hogy milyen fájdalmat okoznak a másiknak, csak azért, hogy elérjék céljukat.
    Kérdem én, mért annak kell bünhődnie, aki becsületesen éli életét.
    Megalázzák, belerugnak, porba tiporják, s kidobják. Aztán,ha van benne annyi erő, akkor igen, talpra áll. De mi van, ha nincs benne annyi erő? Egész életében bünhődik a másik által elkövetett bünökért? Mért van az, az egyik elköveti a bünöket, s éli világát, mig a másik szenved a terhek alatt kiszolgáltatottan…

  • Kedves Anikó!

    Nem zokogtam végig, de küszködtem a könnyimmel, hiszen oly ismerősek voltak a részletek-módszerek számomra…Lehet, hogy nem véletlen a hasonlóság?! A Kishortobágyi Csárda-beli rendezvényen még nem gondoltam volna…
    Remélem, ez a sok tapasztalat csak hasznunkra válhat.
    Örülök, hogy körülötted már rendben vannak a dolgok.
    Kívánok Neked további sikereket!
    egy másik Anikó

  • Nem találok szavakat. Én is itattam az egereket.
    Gyerekként éltem meg hasonlót. Csak nálam a számkivetett nem az anyum volt. És ahogy látom, mindkét szülőm, sőt az egész család ludas a történetben.

    Jó, hogy az anya fel tudta vállalni a felelősséget a saját életéért. Nagyon szép, ahogy talpra állt.

    Era: “Ha a földön minden ember betartaná a tízparancsolatot kivétel nélkül” – szerintem ez nem elég. Sajnos a tízparancsolatban nincs benne például, hogy tiszteld a gyerekedben az egyedi és megismételhetetlen embert. Mert ha benne lenne, talán nem fenyegetnék a gyerekeket az utcára való kidobással. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy nem tíz parancsolat volt eredetileg, hanem például tizenöt. És sokszor félre is magyarázzák a tanításokat. Minimum hiányosan adják át őket. Ahogy a történetben is le van írva, az egyes vallási irányzatok olykor negatív energia áramoltatásával (félelemkeltés a kiközösítésről és a megalázástól) tartják meg a hívőiket.
    A mi feladatunk, hogy kihámozzuk az igazit és az egészségeset a sok sallangjuk közül.

  • Kedveseim!

    Imrich Zoltán vagyok.Azért iratkoztam fel erre a lapra , mert spirituális gyógyitóként naponta dolgozom nőkkel , és úgy éreztem , segiteni fog nekem ,a megértésben , és a gyógyitásaimban.Mivel a Bőséggel,-bőségteremtéssel is foglalkozom ,itt a helyem .
    Engedjétek meg,hogy megosszam Veletek a legutóbbi tapasztalásomat,amivel még nem vagyok rendben.Kérlek Benneteket,irjátok meg a véleményeteket erről,mert ez nekem sokat segitene!
    Egy gyógyközpontban dolgozom,ahol a vezetőnő átküldött hozzám egy hölgyet,aki már régóta jár hozzá oldásokra.Beszélgetésünk első perceiben-jól irányzott kérdéseimre-kiderült,hogy a fiatal,csinos hölgy problémája,hogy régóta kiszeretet a férjéből,másra vágyik,de a gyerekek (és a vagyon) miatt…marad.Nemrég beleszeretet valakibe,de a nagy szerelem ellenére inkább maradt.A szive sajog az elküldött szerelem miatt,de…Kérdéseimre kiderült,hogy az anyagiak annyira nem fontosak.És kiderült,hogy az élet igy most kinszenvedés(bocs,ő nem igy mondta,csak rövid akartam lenni!).Megkérdeztem,van-e fontosabb dolga most az életben,mint odaálni a férje elé,és elmondani neki,hogy hálásan köszöni a szép éveket,de most már másképp-mással akar élni?
    Kicsit gondolkodott,majd azt mondta,nincs ennél fontosabb.Úgy tünt,megnyugodott,helyükre kerültek benne a dolgok.Negyed órával később a vezetőnő áthivott,és a hölgy jelenlétében megkérdezte , rábeszéltem-e a hölgyet arra,hogy a férjének “kitálaljon” ? Amikor igent mondtam ,közölte velem,hogy ezt nem lehet!Nem lehet mert a férj egy vadállat,és azonnal agyonüti az asszonyt!…és néhány instrukció után rávette a hölgyet,hogy ne beszéljen a férjével.
    Aznap este sokáig nem tudtam elaludni.Azon gondolkoztam,hogy gyógyitóként miért nem áltam ki hitemért? Ha a férj olyan állat,hogy lehet,hogy agyonüti az asszonyt,akkor mire várunk?Holnap jobb lesz?Jövőre jobb lesz?Az egy nap ,vagy egy év,amit elvesz az asszony életéből a felesleges várakozás ,hoz bármilyen eredményt?…vagy csak a gyönyörű szép élet lehetőségét vesziti minden percben?
    Nem akarom,hogy bárkit bántsanak meggyőződéséért,vágyaiért,de mindenkinek felelőssége felvállalni azt,hogy kimondja,megteremtse azt az életet,amit a sajátjának érez! Ha ezért harcolni kell,az csak azért lehet,mert egyszer régen nem állt ki magáért! Ezt a hibát én is elkövettem,többszőr,és alaposan megfizettem érte!De örülök,hogy volt erőm utólag mindig helyrehozni! Jó lenne úgy befejezni,hogy lelkesen azt mondom:Gyertek,mind,áljatok ki magatokért,vágyaitokért,…de inkább azt kérem,mondjátok el,mit gondoltok erről.
    Köszönöm
    Imrich Zoltán

  • Kedves Titi!

    Az ószövetségi Bibliában az is benne van, hogy “Előbb viselj gondot családodra, s csak aztán lépj Isten házába!” Vagyis a család és a gyerekek mindentől előbbre való! Jézus újszövetségi tanításairól meg már ne is beszéljünk…

    Hidd el, benne van az – félremagyarázhatatlanul…

    Üdv:

    (a nem hívő) :) Csilla :)

  • Nagyon meghatott a novella, bár az elején inkább felhúztam magam. Tudom, hogy Magyarországon balkáni helyzet van, már ami a nők jogait és helyzetét illeti, akár munkahelyről legyen szó, akár válásról. Mivel sosem éltem át hasonlót, sőt, családom sincs még, talán nem is hiteles amit mondok. De azt lehet megalázni és azzal lehet ilyen kutyául bánni, aki hagyja magát. Tudom, hogy sokan elítélitek a bosszút, vagy a megtorlást, de a főszereplő akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor szó nélkül kisunnyogott a gyülekezetből, és nem mondta meg ott helyben az igazságot. Senki nem fog veletek kezet azért ha nagy békésen elfogadjátok az ilyen pofonokat, megaláztatásokat. De csak saját nevemben beszélhetek, én nem vagyok az a fajta, akit csak így ki lehet zavarni és megalázni, én ott tönkretettem volna annak a hazug embernek az életét és hitelességét, és a gyerekeimért is anyatigrisként harcoltam volna. Általában a való életben is kiharcolom az igazamat, mert a huszas éveim elején én is ilyen mindenbe beletörődő nő voltam, de megváltoztam. Fegyveres erőknél, hímsoviniszta környezetben dolgoztam, és mivel nem voltam “kedves” egyes férfikollégáimhoz, főleg a közvetlen előljárómhoz, sok negatív dolog ért.Az a kis békés eldolgozgató nő voltam, aki remélte, majd egyszer észreveszi valaki hogy okos és jó munkaerő, mert egyszer majd eljön az igazság órája. Haha. De rájöttem, hogy meg kell tanulnunk küzdeni és nem csak nyelni.Fontos, hogy megtanuljunk, hogy a mi kezünkben van a sorsunk, és csak rajtunk áll hova jutunk.Kezdetben úgy éreztem, ha ellentmondok akkor nem vagyok kedves szeretnivaló nő.Aztán rájöttem, egy nő legyen okos, kemény, és ha kell rafinált, üssön oda, átvitt értelemben, ha kell. Visszaadtam sokat azoknak az embereknek akik elnyomtak és repedést ütöttem a megkérdőjelezhetetlen hatalmuk páncélburokján. Öröm volt látni egyeseknek a tekintetében, hogy már tartanak tőlem. Nem voltam hajlandó elfogadni azokat az igazságtalan helyzeteket, elegem lett a nepotizmusból és a korrupcióból,és az országunkra jellemző gondolkodásmódról, így kiléptem. De emelt fővel távoztam, a lehető legjobb feltételekkel. Most saját magam ura vagyok, és többet keresek, mint akár a főnököm (na jó, nem tudom mennyiket rakott zsebre, a hivatalos fizetésről beszélek :)) Még csak elindultam ezen az úton (online business), de egyre lelkesebb vagyok és végre találtam valamit ami motivál és ég bennem a láz. Egy olyan nővel, aki saját maga ura,anyagilag is független és az önbizalma is helyén van, nem lehet olyat tenni, mint ami a nővel történt a sztoriban. Mindenesetre örülök a happy endjének.
    Az elmondottak alapján remélem megértitek, hogy kifejezetten irritálnak a mártír áldozattípusú nőtársaim. Sajnálom is őket, de idegesít is a nyavalygásuk,annyira alulra helyezik magukat egy képzeletbeli skálán, hogy az nekem fáj.

  • Szia Titi!

    A vallás maga nem segít, hiszen ha nem teszel érte, nem oldódnak meg a problémák, nehézségek maguktól. Arra szerettem volna utalni ezzel, hogy ha mindenki tiszteletben tartana bizonyos normákat, másokat, talán nem lenne annyi baj.
    Én magam katolikus vagyok, de vannak dolgok, ami nagyon nem tetszik ebben a vallásban. Időnként túl agresszíven erőltetik rá a másik emberre az akaratukat az ezt az egyházat szolgáló önkéntesek (kegyetlen papok és apácák).
    Személyes tapasztalataim is vannak, hiszen a lányaim egyházi gimnáziumban tanultak. Durva volt amit megengedtek maguknak időnként. Addig nem ijedtek meg, ameddig az oktatási ombudsman-t meg nem említettem. Megalázzák a lányokat és időnként igencsak a sárba tiporják őket a szülő kérése ellenére is. Anikó történetében ez a pap is ilyen eszközökkel mert élni. Vannak kivételesen értékes emberek is közöttük, de sajnos kis százalékban. A mi plébánosunk ilyen volt annak idején, mindenki szerette. Soha nem élt vissza a poziciójával és ki merte mondani amit gondolt a feletteseinek is. Szegényt el is paterolták egy eldugott kis községbe. Vele tudtam én is megbeszélni a válásom után több évvel, hogy valójában milyen volt a férjem. Ledöbbent és bevallotta, hogy ő sem gondolta volna.
    Szegény már elhunyt, Nem tudja erősíteni a kevés százalék között a kivételt. Ő is azt mondta, el kell felejteni és előre kell nézni, mert dolga van az embernek a gyerekei érdekében és sok nehézséggel kell megküzdeni, amihez nagyon sok erő kell.
    Azt hiszem, akik ide irunk, a válással kapcsolatos fórumba, mindannyian kisebb-nagyobb mértékben ezeken túl vagyunk és tudjuk mit jelent önállónak lenni a nehézségeivel és a felszabadultságával együtt.

  • Elnézést, hogy megint én írok, alig befejezve az előzőt, de eszembe jut amit a Csernus doki is írt nekem, amikor a segítségét kértem e-mailben a lányom gyógyulása érdekében. Azt mondta, ha van betegség belátása, akkor vállalja, mert ő is akarja, de ha nincsen, nem tudja ráerőltetni.(Egyébként nem olyan durva és vulgáris, mint amennyire a médiában mutatja magát.)
    Elég világosan kimondta, hogy nem lehet senkire olyat ráerőltetni, amit nem akar.
    Nézzétek meg a történetben szereplő sárba tiport asszonyt – nem tudták ráerőltetni, mert nem akarta. Tett érte, hogy ne történjen meg. Nem volt neki könnyű és végig csinálta. Ő győzött.
    Június elején hat heti kezelés után hazahoztam a lányomat a kórházból, ahol olyasmit néztem végig, ami nem igazán kellemes. Jelenlegi párom édesanyja volt kicsi korukban a lányaim gyerekorvosa, ő is velem tartott egyszer, annak ellenére, hogy kértem ne jöjjön, mert nem fog neki jót tenni. Azt mondta (75 éves), látott már az életben épp eleget orvosként, nem gondolom komolyan, hogy nem bírja ki? Némán bőgtünk a lányom ágyánál( a gyógyszereit akkor még nem találta el az orvos és időnként a szemem láttára kötözték le-szerencsére ő ezekre nem emlékszik), és hazafelé Sopronból a vonaton vallotta be, hogy ez a látvány egy évet elvett az életéből. Végig csináltuk mi is, és higgyétek el megérte. Május eleje óta ott tart az orvos, hogy csökkentette a gyógyszer adagot és a gyerek olyan erős lett a terápia során, hogy orvosa megemlítette, mégsem kell élete végéig szednie a gyógyszereket ahhoz, hogy normál kerékvágásban élje az életét.
    Ne haragudjatok, hogy ennyit leírtam, de biztosan Nektek is vannak hasonlóan nehéz pontok a válás utáni életetekben, amiből csak akarattal és erővel, a múlt hátrahagyásával tudtatok kilépni.
    Büszke vagyok a lányomra, hogy erőt vett magán, nem akar visszakerülni és mindent megtesz a gyógyulásáért és a jelenlegi családom többi tagjára, hogy mindenben mellettem vannak.
    Őszintén, kímélettel mindent meg lehet és meg is kell beszélni a problémák megoldása érdekében, hogy az egész életünk a lehetőségekhez mérten jó mederbe kerüljön.

  • Sziasztok! Én ugy gondolom,hogy a félelmeinkkel ha szembenézünk meglátjuk az igazságot,az elmulasztott időt amit elpazaroltunk olyan emberre aki nem érdemelte meg. Ezt úgy éljűk meg, hogy meggyászoljuk elsiratjuk és elfelejtjük. Természetesen a gyermekeinkre ez nem vonatkozik-ez már sokkal nehezebb. A sárba dobálás, a megaláztatás a dűh, örjöngés ,lenyugvás ez mind velejárója. A lényeg a szeretet amit senki nem vehet el és a hit , amelyben hiszünk és nem áltatjuk magunkat, bátran szembenézni a dolgokkal. Akik hibáznak feleljenek érte. Ha te úgy viszonyulsz, hogy az idő múlása a javadra válik, hogy más emberré válj, másként gondolkodj-akkor minden a te javadra döl el! Szeresd Őnmagad! Üdv mindenkinek:S

  • Era,
    Örülök, hogy a lányod meggyógyult, illetve hogy úton van a gyógyulás felé.
    Egyébként hallottad már azt a mondást, ami például kineziológus körökben érvényes, hogy “Beteg a gyerek, gyógyítsd a szülőt?”

  • Nem csak hallottam, hanem alkalmaztam is, hiszen én magam mondtam a gyerekeimnek, hogy annyi mindenen mentünk keresztül, hogy muszáj egy terápiára eljárnunk. Sajnos a nagyobbik lányom nem jött velünk. Ez lett a végeredménye. De most már ő is a jó úton van és feláll önmaga, mert akarja.
    Tudjátok mi az érdekes az ilyen személyes problémák megélése után? Pillanatok alatt észreveszi az ember, ha az ismerősi körében valakivel gond van.
    Sokkal érzékenyebb receptorokkal rendelkezem én is azóta.
    Kívülről baromi keménynek tűnök, közben mindenre érzékeny vagyok és észreveszem. Az viszont biztos, hogy egyetlen embernek sincsen joga a másikét tönkretenni, oda kell figyelni másokra is.
    Én azt szoktam mondani, úgy kell viselkedni a másik emberrel, ahogyan szeretnéd, hogy Veled is bánjanak. A munka sajnos más terület, erős a harc a megmaradásért. Ott nem tudok annyira lágy lenni. Igyekszem segíteni, hiszen ez a dolgom, de ha nem teszi meg ami az ő érdeke is, akkor elbúcsúzom tőle és átengedem a konkurenciának. Ez durvának hangzik, de azt észrevettem, amióta megteszem, azóta rengeteg negatívumtól sikerült megszabadulnom, ami addig visszafogott a jó munkavégzésben. No, ebből nem szoktam engedni. Ne győzzön meg senki arról, hogy normális cél, tervezés és okos pénzügyi lépések nem szükségesek a vállalkozás jó működéséhez. De visszakanyarodva Ida tanításaira, amiért itt vagyunk, ezekben a blogokban véleményt cserélünk-az élet minden területén kell alkalmazni, hiszen a családi élet is összeomlik a tudatos tervezés és megvalósítás nélkül.

  • Nagyon megérintett ez a szép kis novella. Sok tanulság van benne. Én is átéltem egy megalázó válást 30 éve. “Várakozni legalább annyira kell tudni, mint küzdeni.”

  • Az igazság mindig győz! A titkokra egyszer fény derül!
    Végigsírtam a novellát, pedig én jó házasságban élek. Bárkivel előfordulhat hasonló eset, és nehéz kilábalni belőle. Sikerült ! Tiszta szívből örülök, hogy a gyermekek visszamentek édesanyjukhoz!A jó Isten előtt nincs kivétel,ha hibáztál bűnhődnöd kell!Így lesz ez a volt férjjel is.
    Köszönöm, hogy elolvashattam a novellát! Szép napokat!
    Angéla

  • Számomra nagyon tanulságos volt a történet. Nem tudta kivel él ez a hölgy és mire képes. Hát a szerelem elvakultá teszi az embert és nagyon nagy árat fizetett érte, Valyon mit nem vett észre idöben Anikó? Én mindig végig gondolom azt ,hogy mit csinálhatot volna máshogyan és akkor mi lenne a helyzet.

  • Kedves Ida Nem tudom letölteni a kőnyvet .

  • Végigolvastam a novellát. Van egy mese: két szerzetes bandukol a kolostor felé,Találkoznak egy szép fiatal nővel, aki át akar kelni az úton, amit mély sár borít.Az egyik szerzetes fogja és az ölében átviszi a sáron, leteszi és mennek tovább.Órákkal később megszólal a társa:Hogy vehettél a kezedbe egy nőt szerzetes létedre? – “Ó, én már régen letettem, te pedig még mindig cipeled…” egyébként kénytelen vagyok azt mondani, hogy nem hiszem el, hogy nem voltak arra utaló jelek, hogy a pasi nem érzi jól magát a kapcsolatban, és nem keres “vigaszt”. Sokmindent láttam, abból lett a mostani tevékenységem, hamar rá tudunk ébredni együtt, hol kezdődik a “tévút”, és 100 százalékos garanciával dolgozom… üdv mindenkinek:Wavrik Zsuzsa

  • Zsuzsa,
    jelek lehet, hogy voltak, és vannak is mindig – nagyon sok sokszor. Aztán valahogy mégsem akaródzik észrevennünk.
    A sajátunkét különösen nem, míg másokét jobban igen. Ez is törvényszerű – belülről kivülről látni magunkat ez már nagyon nagy foku tudatosságot jelent. És előtte többnyire mindenkinek ki kell járni a saját iskoláját, ami vakfoltokkal járhat jócskán együtt.

    Kinek többel, kinek kevesebbel. Igy tanulgatunk közben szépen :-)

    Ida ***

  • A legszomorúbb az Anikó novellájában, hogy megtörtént.
    Engem is megbőgetett, kicsit a magam gyötrelmeit is megéltem vele.
    Úgy gondolom én is, hogy meg kell írni mindent ami tanít bennünket. Meg kell írni még akkor is, ha oly nagy is benne a rettenet.
    Példát így is kapunk a jóra, hiszen az ember kincskereső. A szó legnemesebb értelme szerint a Jót keressük.
    Tudjuk, a rossz is jót keresi. Sajnos leginkább önző éne javát.
    De ahogy a lelkész a lesütött szeme üzeni, a bűnhődés ha nem is siet, késlekedni se fog.
    Tetteink előbb utóbb utol érnek bennünket. A jó éppen úgy, mint a rossz.
    Elgondolkoztam a Megvetett címen is. A magyar nyelv áldott csodája!
    Igen, a megvetésből sok minden lehet.
    Olyan vetett mag is -csira-, amit mi is szaporíthatunk. Tesszük is, hiszen átérezzük, értékeljük, levonjuk belőle magunknak a tanulságot. S vetjük tovább, ki-ki a maga életében hasznosítva. Vettük a Megvetettet s adjuk tovább remélhetőleg csak a “javát”.

    Köszönjük Anikó, köszönjük Ida!
    :)

  • GazdagNők.hu Ügyfélszolgálat

    Kedves Éva!

    Az e-könyvet nem tudod letölteni, amit regisztráció után kaphatsz meg?

    Kérlek, írd meg az ugyfelszolgalat@gazdagnok.hu címre az e-mail címedet, hogy el tudjam küldeni a könyvet.

    Köszönöm

    Molnár Barbi

  • Nagyon mély érzelmeket váltott ki belőlem ez a novella. Ilyenkor az ember egy kicsit elgondolkodik azon, hogy legyünk megértőbbek és türelmesebbek azzal, akit igazán szeretünk…

  • Kedves Zoltán, a szívünk mindig tudja, sokkal jobban, mint a racionálisnak nevezett eszünk, hogy merre van az út. Ha az ember ezt bátran vállalja, a segítséget is megkapja, ebben persze hinnie kell. Ha valaki bátran kiáll önmaga és a szíve mellett, az egész Univerzum mellé áll!
    Egyébként hol lehet téged megtalálni?
    Köszönet a novelláért, sok erőt adott!
    Köszönöm Anikó, köszönöm Ida! :)

  • Nagyon megható volt a történet. De ő elfelejtett valamit. Elfelejtette önmagát helyezni mindenki elébe. Feladta az álmait, a vágyit amikor férjhez ment. Alá rendelte magát férjének,így sebezhetővé vált. Hiba volt. Soha de soha nem szabad alárendelnie magát másoknak. És ha már tudta, hogy a férje milyen, el kellett volna válnia tőle. Nem hagyni, hogy megalázza,és kisemmizze méghozzá nyilvánosan. Ha tehetős volt, el kellett volna tennie egy kis pénzt. És ha minden kötél szakad egy ügyvédet kerítenie, hogy ne tudja a férje kisemmizni, és elvenni a gyerekeit. Sokmindent tehetett volna, hogy ezt a helyzetet elkerülje. És az olyan barátok feleslegesek, akik nem állnak mellé. Inkább egy barát sem legyen, mint sok ilyen. Ez a véleményem. Lehet, hogy kegyetlenül fogalmaztam, de egy valamit megtanított nekem a Titok című film. Méghozzá azt, hogy mindenki a maga valóságát építi. Hogy ezt a helyzetet is ő vonzotta magához. Ezzel tisztában kellett lennie.
    Sajnálom,ha keményen fogalmaztam, de ez az igazság. És ha egy kicsit mélyebben magába néz, ő is belátja, hogy igazam van. Ajánlom mindenkinek aki még nem látta a The Secret című filmet nézze meg. Ne egyszer, többször. Tanúlságos. Sokat lehet belőle tanulni.

  • Én is végigsírtam a történetet, tényleg megható. Az élet sajnos néha ír különös dolgokat, s nem minden fekete vagy fehér. Ha az ember gyerekeket vállal fel, az egyben felelősséggel tartozik azok életéért. Legalábbis amíg saját maguk nem tudnak önmagukról gondoskodni. A hozzászólók többségének igaza van abban, hogy a saját életünket kell élni, s nem rendelhetjük magunkat alá mások érdekeinek, de egy anyának nem lehet csak saját magára gondolnia.
    Hiszen a gyerekek belőle vannak, az ő véréből, s így nem helyezheti saját magát előtérbe, aki már nem egyedül van. Néha egy kicsit megalkuvónak kell lenni, ha már valahol letértünk a saját utunkról. Én is azzal értek egyet, aki azt mondja, néha ki kell várni. Tudom, hogy nem jól van ez így, de meg lehet találni másban is a szépet, nem biztos, hogy azonnal válásra kell gondolni. Egyedül jobb? Vagy majd más jobb lesz? Egy ideig lehet, de semmire sincs biztosíték. Hiszen azért mentünk férjhez, mert azt gondoltuk, Ő lesz a legjobb.

  • Az a baj,hogy ennek a Kittynek igaza van…Mindenki a sajat valosagat epiti.Csakhogy akkor sincs ez endben…Igen,a hazassag,mint intezmeny-buzlik!Nem vedi meg azokat a felesegeket,akik mindent feladnak,azt valasztvan,hogy biznak a ferjuk becsuleteben,szereteteben es embersegeben.Akik ugy dontenek,hogy remelnek es csupasz szerzodes avagy erdekszovetseg szerint szemlelki hazassagukat,es azt az embert,aki egykor szazszor eskudte es suttogta,hogy “szeretlek!”
    A naivakat es a gyerekszuloket,akiknek nincs idejuk es annyi gyuloletuk,hogy detektivet,ugyvedet,vagy egyebeket fizessenek az ellen a ferfi ellen,akinek egy eletre huseget eskudtek!
    Hibaznak talan?!Hizaik aki ugy neveli a noket(anyak,apak,keresztanyak es nagyanyak,es persze a papok!!!),hogy engedelmeskedj,tanulj meg fozni,haztartast vezetni,mert az a legfobb szeretet ha felaldozod magad!!!
    Az a szep szerelem,amikor legalabb egyik felaldozza magat…
    Hat kerem,a tarsadalommal van a baj!Mi neveljuka fiukat ilyen ferfiva,es mi neveljuk a lanyokat ilyen nokke!!!Mi-Anyak!Felesegek.

    Szerencsere egyre tobb lehetosege van egy lanynak “engedetlennek”,makacsnak es “fiusnak” lenni.Es azok a ferfiak,akik ugyanezt szenvedik el?!Es azok a nok,akik nem anyak es nem is tarsak?!Szoval itt ez -vegso soron-NEM nemi kerdes.

  • Az gondolom hogy akit szeretünk az ellen nem viselünk páncélt. igen fontos ébredési folyamet részeseiv vagyunk. az életet végig utazzuk és közben TANULUNK ezt nem lehet megsporplni. Mindenki benne van ebben a történetben és ez a fontos. Vanak helyzetek lehetöségek és korlátok még ha magunk épitjük is öket. Bizony mindenki megfizeti a tanulo pénzt ki igy ki ugy. Csak a külömbségért fohászkodjunk. TUDJÁTOK; ISTENEM ADD HOGY ELFOGADJAM A MEGVÁLTOZTATHATATLANT ADD HOGY MEGVÁLTOZTATHASSAM AMI MEGVÁLTOZTATHATO ÉS ADJ ELÉG BÖLCSESSÉGET HOGY KÜLÖMBSÉGET TUDJAK TENNI A KETTŐ KŐZÖTT.

  • Összefacsarodó szívvel olvastam el a novellát. Átéltem ugyanezt a helyzetet. Mindig a nőt ítélik el/meg az emberek. Sajnos a bajban nem igazán állnak az ember mellé. Ha mégis, akkor …. Ő az igaz barát.

    Nem csak gyülekezetben, máhol is kiszolgáltatottak napjainkban is a nők.

    Nem régiben hallottam egy mondatot: Az tud igazán szeretni, aki megbocsát.
    A szeretés és a megbocsátás két nagyon mély érzelem, kevesen rendelkeznek vele.

    Mária

  • Megdöbbenéssel és majdnem sírva olvastam a novellát. Előttem többen is írták, hogy egy nő nem hagyhatja megalázni magát. Én 30 évig azt hittem, hogy engem a férjem ugyanúgy szeret, mint én őt, s bár többször értek “kísértések”, azokat figyelmen kívül hagytam, nem a megbélyegzés miatt, hanem azért, mert én azt az embert szerettem, akihez férjhez mentem. Akiről fokozatosan kiderült, hogy bizony becsapott, a terhek főleg az én vállamon voltak, ő – mint válásom előtt azt sokszor végig gondoltam – uralkodni szeretett, de ezt olyan formában tette, hogy észre sem vettem. Aztán mikor 30 év után már ki is mondta, hogy idegesítem, játszotta az urat, én meg legyek alárendelt, még 3 évig küzdöttem, hátha sikerül visszahozni a régi időket. Sajnos nem sikerült, rájöttem, ha nem válok el, akkor megbetegszem újra, mint az már előtte is megtörtént s nagy lelkierő kellett hozzá, hogy abból a betegségből felépüljek. Most újra “betegségbe kezdtem menekülni” s úgy döntöttem, most vagy soha, ha maradok, akkor megérdemlem a sorsomat. A reakció a válóper beadása után: “Megváltozom, meglátod! Én voltam főleg a hibás, hogy így alakult” – Később: “Milyen vagy Te, a megkérdezésem nélkül adtad be a válópert!” és még sorolhatnám.
    Különbözőek vagyunk, van aki egy-két megalázás után elég bátor ahhoz, hogy kilépjen a kapcsolatból, van aki – mint én is -, észre sem veszi, hogy megalázzák, kihasználják, mert szeret. Aztán ha erre rájön, akkor már keményebb lesz és sokat töpreng, végül lép. Van a harmadik csoport, akik megalkudnak és betegségekbe menekülnek vagy máshol keresnek örömöt. Őket sem tudom elítélni, mert nem látunk bele senki életébe, nem ítélhetünk el senkit, ők nem tudnak vagy valami miatt nem akarnak véget vetni kapcsolatuknak, viszont a boldogságot, ha rövid időre is, de megtalálják. Abban viszont mélységesen egyetértek, hogy az igazság egyszer úgyis kiderül. S bár volt, aki nem értett egyet azzal, hogy ha a Tízparancsolat szerint próbálnánk meg élni, akkor más lenne a világ, én is úgy vélem, hogy sokkal kevesebb megpróbáltatással kellene szembe néznünk, ha a Tízparancsolatot legalább megpróbálnánk betartani. Úgysem sikerül mindig, de ha már legalább a fele igen, akkor az nagyon nagy eredmény. Megjegyzem nem vagyok vallásos.
    A szeretetről meg az a véleményem, hogy jól van, adok én mindenkinek, de aki erre nem befogadó, azt egy idő után elkerülöm. A megbocsátás már keményebb dió, számomra az nehezebb, és embertől függ, ki milyen hamar képes túllépni az őt ért sérelmeken. Sok szeretettel: Mária

  • Haaaat……
    Nem tudom hanyadik szazadban jatszodik a tortenet, de tutyimutyi egy “nyaj”…vagyis igazi birkak. Konnyu dolga volt a “pasztornak”.

    Ugy gondolom, ez egy igazi tanmese az aldozat szerepet jatszo holgyek felrazasara.
    Valamint a harcias , erdekeiert mindenkor kiallo nok bosszantasara,no es egy kis oromforras a megkeseredett, “jajj de jo,hogy masnak meg rosszabb” notipus szamara. :)

  • Pálfiné Ledniczky Mária

    Sajnálatos, hogy a gyülekezet elé mer állni az az ember és így mer viselkedni, nekem ez nem elfogadható.
    Tetszettek a hozzászólások, kivéve IKO-tól, szerintem még nem volt ilyen helyzetben vagy nem nézett körbe maga körül, hogy észrevegye mennyien vannak még a XXI. században is.

  • Kedves Marika!

    Nem baj, hogy nem tetszett a velemenyem.Leirtam amit gondolok.Sot szeretnem kiegesziteni.

    Sajnalom, de en nem tudom ugy felfogni, hogy egyutt sirankozzunk.Pedig, hidd el nekem, lattam mar en is karon varjut! :)

    Egyszeruen nem tudom elkepzelni, hogy egy NO egy ANYA miutan a kedves ferje elozo este kozli vele, hogy megcsalta, mast szeret, sot utban a szerelem gyumolcse, masnap a templomban nyilvanosan megalazza, kiutasitja, semmit nem lep, sot a gyermekeit is otthagyja, (gondoljanak amit akarnak) lehajtott fejjel kikuszik a Joisten hazabol….
    Mifele no ez? Mifele anya? Nem veletlen, hogy a “pasztor’ ? :) cserelt! Velem nem merte volna megtenni ezt, az biztos!Mert csak azt tehetik meg velunk, amit mi megengedunk!

    Minden szepet es jot!

Jelenleg nem tudsz hozzászólni.